Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

Mi köze az Ószövetségnek a reformációhoz?

Vissza a Forráshoz! - Ez a gondolat minden megújulásért folytatott harc és reformtörekvés kulcsmondata. A gyökerek újra felfedezésében és tudatos felvállalásában rejlik az újulás, az „újraformálódás” lehetősége: ezt az alapigazságot már az Ószövetség lapjain is felfedezhetjük. Izrael, Isten népeként, hosszú és viharos története során folyamatosan szembesült azzal, hogy megújulás nélkül létének nincs távlata. Isten és rendelkezései iránti engedelmességében felismerhette, hogy az őt védelmező korlátok – paradox módon – egyben szabadságának, önkiteljesítésének lehetőségét is jelentik. Izrael számára a Forrás maga Jahve szeretete és Tórája. Ez utóbbi szó eredetileg nem jogi értelemben vett törvényt és rendelkezést, hanem útmutatást, vezetést jelöl. Így tehát a Forrás maga válik útmutatóvá, a megújulás erejévé. Ebben az írásban arról olvashatunk, hol jelenik meg az újulás képe az Ószövetségben.

Szöveg: Varga Gyöngyi, az Evangélikus Hittudományi Egyetem tanszékvezetője

genesis-hebrew2.jpg

Reformátor próféták és királyok

Az Ószövetség tanúsága szerint a megújulásra való felhívás elsősorban a próféták szolgálata volt, akiket egy-egy adott korszak történelmi és teológiai felkiáltójeleinek tekinthetünk. Illés a kultusz tisztaságáért emelte fel szavát, Ámósz és Hóseás a szociális igazságtalanságok, társadalmi, politikai problémák és a vallás kiüresedése ellen léptek fel. Jeremiás, Ézsaiás és Ezékiel egyaránt egy nagy lelki megújulásért küzdöttek szülőföldjükön, vagy éppen hazájuktól távol, a babilóniai fogság idején.

Izrael történelme során ugyanakkor a próféták mellett néhány király is felvállalta azt a küldetést, hogy lépéseket tegyen a vallási élet, a társadalmi és politikai viszonyok, adottságok megreformálása érdekében. Dávid király Kr. e. 1000 körül erős államot hozott létre. Reformtörekvéseiben a politikai természetű változások mellett helyet kapott a Jahve-kultusz Jeruzsálemben történő központosítása is, amely utódja, Salamon életében valósult meg teljesen, a templom felépítésével.

Röviden szót kell ejtenünk Ezékiásról, Júda királyáról is (Kr. e. 725–697), aki politikai és vallási téren is reformuralkodónak számított. Fellázadt Asszíria uralkodója ellen, aki vazallusának tekintette a déli országrészt, és lépéseket tett arra, hogy megszilárdítsa és megvédje e kis országot. A büntetés ugyan nem maradt el, váratlan csoda folytán azonban Jeruzsálem elfoglalására mégsem került sor. Ezékiás újra megkísérelte a kultuszt Jeruzsálemben centralizálni. Megszüntette a vidéki szentélyeket, és azt is feljegyzik róla, hogy összetörette a Mózes által készíttetett rézkígyót, mivel azt sokan a nép körében már bálványként tisztelték. Az Ószövetség pozitívan ítéli meg a király működését: „Azt tette, amit helyesnek lát az Úr, egészen úgy, ahogyan tett őse, Dávid.” (2Kir 18,3)

Jósiás: a nagy reformátor

Ezékiás uralkodása után Júdára mindinkább a nagyhatalmak árnyéka vetült: előbb Asszíriáé, majd később az egyre erősödő Babilóniai Birodalomé. A hatalmi viszályok után végül egy nyolcéves kisfiú került a trónra, aki a bibliai hagyomány szerint Jósiás néven, Júda királyaként Kr. e 639–609 között uralkodott, és a hagyomány szerint a zsidóság történetében a legnagyobb „reformátor” volt. Életéről és tetteiről a Királyok második könyvének 22. és 23. fejezete számol be.

Huszonhat éves volt Jósiás, amikor uralkodása 18. évében, Kr. e. 622-ben a jeruzsálemi templom restaurálásakor Hilkijjá főpap váratlanul egy tekercset talált, amely feltehetően a Deuteronómium (Mózes 5. könyve) ősi magját tartalmazta. Ez a könyv, amely Mózes intelmeként megismétli a Sínai-hegyen adott rendelkezéseket, a bibliai tradíció szerint a jósiási reform alapjává lett. A törvényt nyilvánosan felolvasták, a király pedig a néppel együtt ünnepélyesen kötelezte magát annak betartására, és Jahve iránti engedelmességre. A próféták megújulásra hívó üzenetét ilyen módon jogi és politikai keretbe illesztette be Jósiás. A vallási reform kiterjedt arra is, hogy teljesen megtisztította a Jahve-kultuszt a kánaáni vallási elemektől, valamint minden vidéki szentélyt bezáratott vagy leromboltatott. A kultuszi szertartásokat és az istentiszteleteket ezután csak a jeruzsálemi templomban végezhették. A király az egész néppel megünnepeltette a húsvétot, amikor Isten szabadító tetteire emlékeztek, és megerősítették Jahve iránti elkötelezésüket. Jósiás programja a Forráshoz való visszatérést jelentette, e reform ismertetőjegye a radikalizmus és a gyors végrehajtás volt. Kompromisszum, illetve alternatív megoldások lehetőségét teljesen kizárták.

Jósiás az egyik legtehetségesebb uralkodó volt Dávid trónján, a déli országrész utolsó jelentős királya. Bár műve befejezetlen maradt – Nékó fáraó ölte meg a megiddói csatatéren, még meglehetősen fiatalon –, a jeruzsálemi templom központi szentéllyé való emelésével, a Deuteronómium kihirdetésével és a benne megtestesülő királyideállal Jósiás nagy hatást gyakorolt Izrael további történetére. A Tórához való hűsége és Isten iránti engedelmessége alapján mérték és ítélték meg a Királyok könyvének ma előttünk álló formája szerint Júda és Izrael többi uralkodóját is.

A megújulás, mint belső, személyes reformáció

Az Ószövetség nem csupán a közösség, hanem az egyén életét tekintve is nagy hangsúlyt fektet a lelki megújulásra. A személyes reformáció igénye legszebben a Zsoltárok könyvében fejeződik ki. Az Ótestamentum nagy imádkozói ezekben a fohászokban, énekekben azt élték meg és adták tovább, hogy az ember földi boldogulásában Isten reformációja, megújító szeretete jelentheti az egyetlen utat és lehetőséget. Bár a „reform” szót, magát nem ismeri az Ószövetség, a forráshoz való visszatérés, újrakezdés gondolatai nagyon fontos teológiai kifejezések. Kettős jelentést hordoznak: egyrészt Isten elénk jövő szeretetét, értünk való munkálkodását fejezik ki, másrészt ugyanakkor az ember felelősségére is hangsúlyt helyeznek. A „megtérés” héber szava (suv) érdekes módon egyben válaszadást (tesuvah) is jelent: az ember személyes életében megfogalmazódó belső elkötelezettséget.

A reformáció ajándék, de egyben felhívás, bátorítás az Isten szeretetében kiformálódó igaz élet megélésére. Az Ószövetség nekünk is szóló biztatása értelmében szabad és szükséges is imádkoznunk érte.

„Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg gondolataimat! Nézd meg, nem járok-e téves úton, és vezess az örökkévalóság útján!” (Zsolt 139,23-24)

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr6712930137

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

277475082_307565714663340_7779758509309856492_n.png
kevelet_tr.png

ksz.png

Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása