"Személyesség, szeretet és gyakorlatiasság" - Prőhle Gergely Luther végrendeletéről

Luther Márton végrendeletének jelentősége egyházunk életében

2017. szeptember 13. - KötőSzó

„[A Magyarországi Evangélikus Egyház] egy diaszpóra egyház. Egy olyan egyház, amiben a személyes viszonyoknak legalább akkora jelentősége van, mint a szervezeti rendnek, ahol a családi összefonódások miatt olykor nehéz a jogi összeférhetetlenségi szabályok betartása. Egy olyan egyházban, aminek kicsinységében rejlő ereje, a kebelében élők hite, gondolati szabadsága évszázadok óta újra és újra képes a megújulásra, ahol a kegyelem bizonyosságából eredő személyes autonómia az egyéniségnek bár teret enged, a tágabb közösség ezt – olykor persze nehézségekkel – testvéri szeretettel fogadja.” – mondta Prőhle Gergely, egyházunk országos felügyelője.  A Wittenbergben, a Magyar Napokon 2017. augusztus 24-én elhangzott német nyelvű előadásának szerkesztett változatát közöljük.

20170824-ktp_0384.jpg

Ahogy autóval közelít az ember Wittenberg felé, egyre meghittebbé, személyesebbé válik a táj. A cseh és a szász iparvidékek után mezőgazdasági területek, nyájak, szénakazlak jelzik, hogy Szász-Anhalt sosem tartozott a legfejlettebb tartományok közé. Az Elba is megőrizte természetes medrét, lápokkal, nádasokkal. A reformáció kezdetének városához való földrajzi közeledés az egyháztörténet apró, emberi vonatkozásai felé is utat nyit. Ez már itt nem az az egyháztudat, amit mondjuk a heroikus munkával újra felépített drezdai Frauenkirche tornyában érez az ember, miközben  rácsodálkozik a protestáns barokk építészeti vakmerőségére – ami persze óriási hitet és erőt sugároz. Torgau városfalánál bár megcsap a világtörténelem szele, hisz a II. Világháború vége felé itt találkoztak össze a szovjet és az amerikai csapatok, a város Bora Katalin menekülésének, balesetének és halálának helyszíne, végső nyughelye. A település egykori jelentősége, regionális központ mivolta már csak a régi épületek méretéből derül ki, amúgy kedves kisváros, semmi több. Emlékszem az NDK-s időkben, a szocializmus egyen-szürkéjében, elhanyagoltságában Wittenberg is egy lerobbant, unalmas kisváros volt, s Luther születésének 1983-as 500. évfordulójára is csak ott tették rendbe – tisztesség ne essék! – ahol a papok táncolnak.

Mostanra persze minden helyre lett hozva, s amúgy is lenyűgöző, ami a rendszerváltás óta az egykori NDK területén történt. Az alaphangulat azonban nem változott. Ha estefelé, különösen ősszel, télen, a turisták távoztával elcsendesedik a város, könnyen elképzelhetővé válnak a XVI. század mindennapjai, a városi élet, Lutherék, Melanchtonék, Cranachék háztartása, az egyetemisták színes világa. A kiállítások, megemlékezések tudatosan a személyesség erejére építenek. A nagy történeti kiállítás is Luther Márton személyes tárgyairól, környezetének hozzá kapcsolódó darabjairól szól, s így jut el a tárlat vége felé ahhoz a bizonyos végrendelethez, ami az Evangélikus Országos Levéltár gyűjteményéből került most néhány hónapra Wittenbergbe.

A személyességnek, a családja, felesége iránti szeretetének dokumentuma a végrendelet, ami – mint idősb Fabiny Tibor kiváló, s a Luther Kiadó előrelátásának köszönhetően újra kiadott monográfiájából megtudhatjuk, 1703 óta volt magyar földön, elkerülve több német visszaszerzési akciót. Természetesen nem tekintjük a végrendeletet ereklyének, mint ahogy mostani wittenbergi utunk sem zarándoklat a szó klasszikus értelmében, ugyanakkor a magyarországi evangélikusság viszonya Luther Márton kézzel írott végakaratához mégis csak más, több, mint gyűjteményünk más értékes darabjaihoz.  

Német testvéreink biztosan nem tudják, és talán mi, magyarországi evangélikusok is meg-megfeledkezünk arról, hogy amikor egyházi központunk Szentkirályi utcai szárnya a XX. század elején megépült, a levéltár helyiségeit és páncélszekrényét – benne a végrendelettel - szándékoltan úgy alakították ki, hogy Luther Márton testamentuma méltó helyen legyen elhelyezve, átvitt értelemben fundamentumát képezve az egész egyházi tevékenységünknek. Az építészeti gesztus szép, a hamarosan régi szépségét visszanyerő épület e fundamentumot megőrizve lesz újra méltó otthona egyházunk hivatalának.

Egy olyan egyházénak, ami – s ezt itt Wittenbergben, a jeles évforduló alkalmából fontos kimondani – egy diaszpóra egyház. Egy olyan egyház, amiben a személyes viszonyoknak legalább akkora jelentősége van, mint a szervezeti rendnek, ahol a családi összefonódások miatt olykor nehéz a jogi összeférhetetlenségi szabályok betartása. Egy olyan egyházban, aminek kicsinységében rejlő ereje, a kebelében élők hite, gondolati szabadsága évszázadok óta újra és újra képes a megújulásra, ahol a kegyelem bizonyosságából eredő személyes autonómia az egyéniségnek bár teret enged, a tágabb közösség ezt – olykor persze nehézségekkel – testvéri szeretettel fogadja.

Talán ebből fakad az a bizonyos vitakultúra is, amiről Balog Zoltán beszélt evangélikus múzeumunk tavalyi avatásakor, s most itt Wittenbergben is.

2016_11_11_reformacio_010.jpg

Luther Márton végrendelete azért nagyon személyes dokumentum, mert a felesége iránti végtelen szeretete még a kor konvencióit is háttérbe szorítja, s Bora Katalint teszi meg – persze gyakorlati okokból is – örökösévé. Személyesség, szeretet és gyakorlatiasság – ez utóbbi legalább olyan fontos egy kis egyház életében, mint számos már erény. Luther praktikus ember volt. S ha a wittenbergi Luther-házban járunk, akkor azzal is szembesülünk, hogy az a nagy háztartás, melyben egy étkezésnél akár ötvenen is ültek az asztalnál, milyen óriási gyakorlati erőfeszítést követelt, elsősorban a ház asszonyától. Közkedvelt toposz a Luther házaspár mindennapjainak emlegetésekor, hogy miközben Márton testvér lanton játszik, vagy épp írásaival bíbelődik, Katalin a konyhában sört főz. Bájos életkép, ám a wittenbergi ház méretei, mindaz, amit a család és a bentlakó diákok ételfogyasztásáról megtudunk, ami kiderül a „szomszéd” Melanchthonék életéről, a város mindennapjairól, a Cranach família viselt dolgairól – nos ez egy lenyűgözően megszervezett logisztika mentén kialakított rend, amiben – s ez a lényeg – olyan fantasztikus írásművek és képek születtek, amilyet a nevezett urak tollából, ecsetjéből mindmáig nagyra becsülünk. A hit megújításához szükség volt a gyakorlatiasságnak e nagyon is tudatos megéléséhez.

Személyes szeretet és gyakorlatiasság, az ezekből fakadó szabadság és felelősség az, ami Luther Márton végrendeletét egyházunk számára valóban fundamentummá teheti. Ennek az örökségnek a bemutatására kaptunk lehetőséget itt Wittenbergben, ami – s legyünk itt is reálisak – nekünk fontosabb, mint vendéglátóinknak. Köszönettel tartozunk a szász-anhalti kormány, s személyesen Haselhoff miniszterelnök úr figyelméért, a Luther-ház vezetőjének, Stefan Rheinnek gondoskodásáért, de azzal, hogy oktatási és diakóniai intézményeink, egyetemünk, tudósaink, számos gyülekezetünk, zenészeink, futóink, motorosaink együtt élhetjük át a reformáció személyes varázsát, ezzel voltaképpen magunknak tartottunk tükröt, s reménység szerint magunkat erősítettük meg.

A Luther-végrendelet németországi útja nem egy egyszerű műtárgykölcsönzési ügy. Tekintettel arra, hogy nem csak mi érezzük a dokumentum önmagán túlmutató jelentőségét, hanem a világi hatalom is igyekezett kultikus tárggyá emelni azt, fontos megemlékeznünk azokról, akik a XX. század 30-as, 40-es éveiben megakadályozták, hogy a testamentum hatalmi szóval és/vagy üzleti ügyeskedéssel a birodalmi Németország, s személyesen Adolf Hitler kezébe kerüljön. Az akkoriban több évig tartó huzavona az akkori wittenbergi gyűjteményvezető, Oskar Thulin és a hazai egyházvezetés gondos és szeretetteljes együttműködése által ért véget. 1941. június 26-án kelt levelében Kapi Béla püspök és Radvánszky Albert egyetemes felügyelő egyértelműen közlik, hogy a végrendelet nem kerülhet Németországba, a kérdésre azonban „békésebb időkben” még visszatérhetünk.

S bár gyakran észlelhetjük mai helyzetünk számos bizonytalanságát, hálával állapíthatjuk meg, hogy azok a bizonyos „békésebb idők” mégis csak beköszöntöttek. Az 1989-90-es rendszerváltás óta, mely magyar-német viszonylatban különösen is felemelő események sorozata volt, a szabadság és a felelősség kérdése egészen más megvilágításban, a kegyelemből élő embert is súlyos dilemmák elé állítva merül fel. Nem lehet az elnyomó rendszerre, a körülmények hatalmára fogni helyzetünk alakulását, a személyes szabadság és a személyes felelősség öröme és terhe a mienk. Luther Márton végrendelete méltó helyet kapott a jeles évforduló alkalmából rendezett kiállításon, néhány hónapra térben összekapcsolódva a reformátor számára fontos 94 más tárggyal. S ha majd visszakerül eredeti „lakhelyére”, levéltárunk páncélszekrényébe, s mi is épségben hazatérünk Wittenbergből, 2017 késő nyarának, őszének emléke reménység szerint megerősít minket, német és magyar lutheránusokat abban, hogy nem csak a közös teológiai alapvetés, hanem a reformáció személyessége is összeköt  – gyülekezetek, egyházkerületek, országok határán innen és túl. 

A bejegyzés trackback címe:

http://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr8312824364

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.