Kötőszó

„Bárcsak jelét látnám annak, hogy a vélt vagy valós iszlám fenyegetés hatására egyházaink és híveink szorosabbra zárnák soraikat, szenvedélyesebben keresnék a Szentháromság Isten igazságát és vállalnák a közösséget Jézussal!” Fabiny Tamás evangélikus püspök írása. 

Átszakadt a gát. Egészen mélyről feltörő gyűlöletcunami borított el minket, Beer Miklós püspök testvéremmel a menekültek világnapjára kiadott videónk nyomán. Csak úgy áradtak az olyan jelzők, mint hazaáruló, szabadkőműves, migránssimogató…

Néhány kommentet ki is emelnék: „Olyan szép akasztani való pofátok van.” „Még eggyel több a hányingerkeltő, végtelenül undorító, liberális, Európa-ellenes propagandaanyagokból. Ez a mostani pedig különösen undorító, mert jóságos, ájtatos mezbe van burkolva a pusztítás.” „Nem papok vagytok, hanem utolsó mocskos g..i áruló férgek!” „Felőlem bármilyen csuhás hirdetheti itt az igét, nem akarunk menekülteket.” „Rohadna le a bőr a sunyi, álszent, mocskos pofátokról!” „Ritka undorító egy fajzat ez a Fabiny! látszik rajta, hogy alig várja, hogy befogadhasson pár finom kis muszlim fiút.” „Azt kívánom hogy ti legyetek azok akik először felrobbannak az ártatlan »menekültek« keze által.” „Szégyenei vagytok a püspöki karnak, ti hazaáruló, retardált barmok! Saját népetek elpusztításában vállaltok szerepet, nyomorultak!” Az idézetek sorát a végtelenségig lehetne folytatni.

Ezzel a sistergő gyűlölettel igyekszem nem törődni. Legfeljebb mélységes szomorúsággal állapítom meg, hogy emberek ilyen mosdatlan szájjal igyekeznek védelmezni a keresztény Európát. 

Ami viszont valóban gondolkodásra késztet, az az egyházon belüli reakciók sokfélesége. Kétségtelen, hogy sok támogatást is kaptunk. Ezek természetesen jólestek, bár ismételten vissza kellett utasítanom azt az összekacsintó vélekedést, amely szerint jól megmondtuk a magunkét, mert ez a kormány így meg úgy. Nem kívánunk mi politikai tényezővé válni, mondtam újra és újra, és állítom ma is. Bár álságos volnék, ha tagadnám, hogy összefüggést látok az immár két éve sulykolt propaganda és megtapasztalt verbális erőszak között, elsősorban mégsem a dolog hatalomtechnikai, pláne pártpolitikai összefüggései érdekelnek.

Mindezzel szemben egyházi körben gyakran az értetlenkedés, sőt a megbotránkozás hangjával is találkozom. Jobb esetben személyesen kérdeznek meg, rossz esetben különféle nyilvános fórumokon kérnek számon. Ilyenkor elsősorban nem az bánt, hogy mindezt a hátam mögött és igencsak indulatosan teszik, hanem az, hogy ezzel látásom szerint Jézus tanítására nem figyelnek.

Egyszerűen csak féltem ezt az országot a további morális zülléstől, és felelősséget érzek azért, hogy egyházunkban ne a sistergő gyűlölet nyerjen létjogosultságot.

Elismerem, hogy tömeges bevándorlás nem kívánatos, hiszen így az integráció is sokkal nehezebb volna. Jogosnak érzem azokat a törekvéseket, hogy a bajokat mindenekelőtt ott kell orvosolni, ahol azok keletkeztek. Szívvel-lélekkel támogatom az üldözött közel-keleti, afrikai és ázsiai keresztények megsegítését. Azt sem vitatom, hogy Európának őriznie kell a zsidó-keresztyén gyökereit, kulturális hagyományait. (Ha szerénytelenségnek tűnik is: lehetőségeimhez mérten,  a magam környezetében  talán teszek is ezért valamit.) Lutherrel együtt vallom ugyanakkor, hogy a kontinensünkön megjelenő iszlám („Mohamed”, ahogy ő mondta) az Istentől eltávolodott kereszténységet kötelezi elsősorban önvizsgálatra és megtérésre. Bárcsak jelét látnám annak, hogy a vélt vagy valós iszlám fenyegetés hatására egyházaink és híveink szorosabbra zárnák soraikat, szenvedélyesebben keresnék a Szentháromság Isten igazságát és vállalnák a közösséget Jézussal!

Rá szeretnék továbbá mutatni arra, hogy sokak szíve úgy megkeményedett, hogy nemcsak a más vallásútól fél (ismétlem: okkal vagy ok nélkül), hanem keresztyén hittestvérétől is elfordul, üldözött felebarátját is elutasítja. A nagyüzemi gyűlölködésben nem látjuk a menekültek arcát, azok jézusi vonásait.

Hadd mutassak be – az illetők védelmében megváltoztatott nevekkel – néhány olyan menekültet, akinek arca most előttem van.

Titi a Kongói Demokratikus Köztársaságból menekült hazánkba, ahol egy kórházban főnővérként dolgozott. Amikor a szomszédos Ruandával háborút folytattak, sok ruandai sebesült is az ő osztályára került. Felettesei arra akarták rávenni, hogy méreginjekcióval végezzen velük. Ezt megtagadta, ezért kellett menekülnie. Férjével és hét gyermekével most Magyarországon él, rendszeresen látogatják az egyházi alkalmakat. 

Három ázsiai keresztyén asszonnyal egy szeretetvendégségen találkoztam. Hazájukban üldöztetés és fenyegetettség volt az osztályrészük. Karácsony óta mindig ott vannak az istentiszteleten, együtt énekelnek, imádkoznak a gyülekezettel. A nyelvi akadályokat derűs metakommunikációval és számítógépes fordító programokkal hidalják át.  Talán az egyik diakóniai intézményünkben kapnak majd szállást és munkát. Menekültként élnek közöttünk. Nem fenyegetően fellépő iszlamisták, hanem törékeny asszonyok. Keresztények. Hitsorsosaink.  Testvéreink a hitben.

A mozgásssérült Julienről Szőke Péter, a Szent Egyed Közösség vezetője beszélt.  Ő Kamerunból érkezett Magyarországra, harmincas évei elején jár. Járványos gyermekbénuláson esett át, és ezért csak bottal tud közlekedni. Hazájában, Kamerunban diktatúra van immár hosszú évek óta. Tanárképző főiskolára járt. Eközben azonban olyan mozgalmakban vett részt, amelyek a mozgássérültek jogaiért küzdöttek – mely jogokat abban az országban nem tartják tiszteletben. Ennek során más egyetemi ellenzéki munkába is bekapcsolódott. Tüntetéseken is részt vett. Egy ilyen alkalommal a rendőrök megverték, és két hétre egy olyan cellába zárták tizedmagával, ahol nem volt sem fény, sem levegő, sem az illemhelyre nem lehetett kimenni. Miután ezt túlélte, valamiféle száműzetésbe vonult az ország legészakibb tartományába. Itt élt nővérével és bátyjával. A városkát, ahol laktak, megtámadta a Boko Haram nevű terrorszervezet, amelyik rendszeresen átjár portyázni Nigériából. Sok házat felgyújtottak. Julien bátyját megölték. Nővére sokkot kapott és néhány hónap múlva szintén meghalt. Julien akkor döntött úgy, hogy többedmagával elmenekül Európába. Törökországon át érkezett, de nem gyalog, hanem repülővel. Németország volt az úti célja, de a magyar rendőrök feltartóztatták, és közölték vele, hogy az uniós szabályok értelmében itt, ahol először belépett az EU területére, kell kérnie a menedékjogot. Végül csak oltalmazott státuszt kapott, de ezzel is vállalhat munkát, ha talál. Álma, hogy befejezze a főiskolát. Erős a hite, Istenben bízik, aki eddig is megsegítette ezen a hihetetlen úton.  

Rasidról egy katolikus szerzetesnő mesélt nekem. Sári Gabriella a Szociális Testvérek Társaságának tagja. Közel másfél éve teljesen abbahagyta egyéb munkáit, mert olyan mélyen érintette őt a menekültek hazai helyzete. Szomáliai, dél-szudáni megkínzott emberekkel, kubai politikai menekültekkel van napi kapcsolatban. Iraki keresztényekkel és az ISIS-től ugyanúgy rettegő muszlimokkal. De ismer afgánokat is, akik között egyaránt vannak iskolázatlanok és több nyelven beszélő férfiak, akik korábban az amerikai hadsereg tolmácsai voltak.  Nos, amikor Rasid a maga hazájában megkeresztelkedett, szélsőséges muszlimok elfogták, és a fogságban egy hétig verték. Sikerült elmenekülnie.  Társait felakasztották. Ha őt visszatoloncolják a „hazájába”, azonnal elkapják. 

Istennek legyen hála, hogy ő megkapta a menekültstátuszt. Jelenleg egy gyárban, szalagmunkásként dolgozik. Személyében egy hiteles keresztény emberrel gazdagodott a magyar egyház.

Tovább is van, mondjam még?

Amíg időnk van…