Ügynökök az egyházban – Megszólalt a tényfeltáró bizottság szakértője

Interjú Mirák Katalinnal

2017. május 19. - KötőSzó

Terjedelmes interjú jelent meg 2017. május 4-én a Kötőszó evangélikus blogon Lehel Lászlóval, az Ökumenikus Segélyszervezet elnök-igazgatójával, evangélikus lelkésszel, amelyben elismerte, hogy 1983-ban az állambiztonság „Filozófus” fedőnéven beszervezte ügynöknek. Az interjúban elhangzik, hogy 2014-ben Lehel tájékoztatta ügynöki érintettségéről a Magyarországi Evangélikus Egyház vezetőit. Ekkor, 2005-óta már működött az egyház vezetőinek, lelkészeinek állambiztonsági érintettségét kutató tényfeltáró bizottság. A testület tagját, Mirák Katalint is megkerestük kérdéseinkkel.

mirak2.jpg

Lehel László az evangélikus egyház vezetőinek ügynökmúltját feltáró, Háló 2. kötet megjelenése után szóban tájékoztatta állambiztonsági érintettségéről az egyház vezetőit. A nyilvánosság elé akkor ő nem állt ki, az egyház tényfeltáró bizottsága pedig ebben az ügyben őt egészen mostanáig nem kereste. Miért nem keresték meg? Tudtak Önök arról, hogy Lehel az egyház vezetői előtt felfedte magát?

A Lehel László által 2014-re datált kommunikáció részleteit közelebbről nem ismerem. A bizottságot ő közvetlenül nem kereste meg. Eljutott viszont hozzánk korábban, közvetve, egy homályos, és legalább kétféleképpen értelmezhető üzenete, amire a 2014-es Háló kötet egyik tanulmányában, neve említése nélkül, utaltunk is azok között a példák között, amelyek a tényfeltáró bizottsággal való együtt nem működést fejezik ki: 'egy másik ügynök, akinek csak a fedőneve került elő, megüzente a bizottságnak, hogy a levéltárban soha nem fog semmit találni róla...'. (22. o.)

Az efféle áttételes kommunikáció egyébként a tényfeltáró munka gyakorlatában egyáltalán nem számít szokatlannak. Lehel Lászlóval a Magyar Nemzet-cikk, és a Kötőszó–interjú után bizottsági kezdeményezésére találkoztunk, majd néhány nap múlva elküldtünk neki egy többoldalas kérdéssort, kéthetes visszaküldési határidőt kérve. Válaszainak beérkezése és azok értékelése után folytatjuk tovább a beszélgetést.

A Háló 2. kötet megjelenését megelőző kutatások során Önök nem keresték meg Lehelt?

A napilapban ismertetett iratokat a bizottság évek óta ismeri, és a levéltárból előkerült adatokról az éves munkajelentésében az egyházvezetést és a zsinatot is tájékoztatta. Mivel azonban sehonnan nem kaptunk sürgető kérést, hogy Lehel László esetét emeljük ki a többi közül, esetében is a 2007-es működési rendünk szerint járunk el: különböző (egyházi és állami) levéltárakban folyamatosan kutatjuk és gyűjtjük az érintettről szóló, ill. tőle származó dokumentumokat, majd a lehetőségek szerinti teljes iratanyag birtokában értékelő összegzést készítünk az egykori hálózati tevékenységéről. Az iratfeltárással párhuzamosan az érintettet – és mindig elsősorban azokat, akiknek az esete aktuálisan publikálás előtt áll! – megkeressük, interjút készítünk, egy kérdéssor megválaszolására kérjük, együtt értelmezzük az előkerült iratokat. Vagyis próbáljuk közösen feltárni a történteket, amennyiben persze minderre maga a megszólított is nyitott. A publikálás a bizottság által kidolgozott, és a zsinat által jóváhagyott tematikus rendben történik. Az egyházi hierarchiában „fentről lefelé” haladva dolgozzuk fel, és jelentetjük meg sorban az egyházvezetők, a teológiai tanárok, a lelkészek és a nem lelkészi (laikus) egyházvezetők állambiztonsági kapcsolatairól megismert dokumentumokat, adatokat. Eszerint Lehel László esettanulmánya a Háló-könyvsorozat 5. Lelkészek című kötetében jelenik meg. Úgy gondolom, egy közösségnek, amelyik 12 évvel ezelőtt felvállalta, és azóta következetesen végzi e kényes-kínos feladatot, amelyik konkrét eredményeket tud felmutatni, s így ha lassan, időnként hibázva, de a múltfeltárás mégis halad előre, joga van ahhoz, hogy maga döntse el, mit kezd e terhes „tudással”. Hogy – külső nyomástól és elvárásoktól függetlenül – maga határozza meg, mely lépéseket mikor, milyen sorrendben tesz meg.

Hogyan fogadta 2005-ben az evangélikus egyház közvéleménye a tényfeltárás szándékát és volt-e különbség a hívek és a lelkészek, egyházvezetők reakciója között?

A döntés akkor is, ma is folyamatosan feszültséget generál. Kezdetben főleg két, markánsan különböző vélemény fogalmazódott meg. Nagyon leegyszerűsítve: „…minek vájkálni a múltban, a lelkészek és az egyház lejáratása helyett sokkal fontosabb problémákkal kellene foglalkoznunk” illetve „…ne takargassuk a saját szennyesünket, ismerjük meg mi magunk a múltunkat, bármilyen nehéz is a szembenézés.” Gyanítom, hogy nagyjából ma is ez a két „szélső érték”. Az akkori egyházvezetés az utóbbi mellett tette le a voksát, és a munkabizottság célja ma is az, hogy sematikus „ügynöközés” helyett próbáljuk meg az egyes eseteket nemcsak pontosan megismerni, de minél szélesebb – egyéni, családi, egyházi, politikai-egyházpolitikai, belügyi – összefüggésrendszerben elhelyezni. Nem egyes lelkészek „lejáratásáról, meghurcolásáról” van tehát szó. Mert a lelkész-ügynök története soha sem csak a saját magáé, de sokaké is, kisebb-nagyobb közösségeket is mélyen érint: a családtagokat, a tágabb családi kört, vagy a gyülekezeteket, ahol a lelkész a hálózati és a lelkészi feladatokat éveken-évtizedeken keresztül párhuzamosan látta el.

„A meglévő hálózati kontingens megtartása alapkérdés. Akit egyszer már megnyertünk, úgy kell nevelni, irányítani, hogy az együttműködés megtagadásának a gondolata még akkor se merüljön fel, ha a tartó személyében változás következne be.” (Dr. Horváth József rendőr vezérőrnagy, a BM III/III. Csoportfőnökség vezetője.  Bp. 1986. november 6-i parancsnoki értekezlet)

És érinti a „Mari néniket” is, akik akkoriban legfeljebb sejthették, de nem tudhatták, hogy a vasárnap ostyát-bort osztó, keresztelő kéz előző nap talán ügynökjelentést írt. És ma sem egyszerű a „mi papunk (is) ügynök volt” felismerés birtokában vasárnaponként beülni a templom padjába. De felkavarja a kollégákat, a lelkésztársakat is, kit így, kit úgy, akik közül sokan maguk is hasonló titkos kapcsolat árnyékában vagy éppenséggel „fényében” éltek és dolgoztak. De a múltfeltárás egyfajta szembenézés és önvizsgálat is: képes volt-e az egyház (lelkészek és hívek) hiteles keresztyén választ adni a totalitárius, egyházellenes politikai rendszer (ki)hívásaira. Nincsenek illúzióim: az egyház nem tanul a múltbeli hibákból, az egyház újra meg újra képes belelépni ugyanabba a pocsolyába. Keveseknek adatik meg a tisztán látás képessége. Ezért tartom fontosnak, hogy a múltfeltárásunk ne csupán az ügynöktörténetekre koncentrálódjék, hiszen nem „ügynökvadászok” vagyunk. Szisztematikusan keresem-kutatom a pártállamban hitükért, hit- és elvhű magatartásuk miatt szenvedő evangélikusok (papok és laikusok) sorsával kapcsolatos dokumentumokat is. Azokról, akiket fizikailag bántalmaztak, összetörtek, megrágalmaztak, bebörtönöztek, kitelepítettek, kényszernyugdíjaztak, félreállítottak vagy „csak” elhallgattattak, mellőztek. Akik sok esetben épp az állami szervek akaratát végrehajtó, az üldözöttek mögül kihátráló, velük közösséget nem vállaló egyház(vezetés) révén nyomoríttattak meg.

Múlt nélkül nincsen jövő sem, pártállam és egyház 1945–90 közötti viszonyának teljes körű megismeréséhez a papi ügynöktörténetek ismerete sajnos megkerülhetetlen. Nem tehetünk úgy, mintha nem léteztek volna, és nem lettek volna jelen – rejtetten, de nagyon is meghatározó módon – az evangélikus egyház életében. Enélkül féloldalas marad a korszakról alkotott képünk, felemás az egyháztörténet írásunk, hamis és csalóka az egyházi önképünk.  Tényfeltáróként teszem a dolgom: iratokat, adatokat gyűjtök, legjobb tudásom szerint próbálom elvégezni, ami emberileg, szakmailag, itt és most lehetséges. Igyekszem nem ítélkezni, és sokat felidézni „az elítéled a bűnt, de megmented a bűnösöket”-gondolatot. És imádkozom, leginkább a Szentlélek támogató jelenlétéért. Most még „tükör által, homályosan” látunk, egyszer majd mindent a maga teljességében, valahol, valamikor…

mirak1.jpg

Milyen forrásokból dolgoznak?

Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában a belügyi iratokat, a Magyar Nemzeti Levéltárban az állami szervek (Állami Egyházügyi Hivatal, Igazságügyi minisztérium, Külügyminisztérium) és a vezető pártszervek (MSZMP KP, PB) anyagát kutatjuk. Mindemellett felhasználjuk a saját egyházi gyűjteményünk, az Evangélikus Országos Levéltár hihetetlenül gazdag és izgalmas iratállományát. Az állami dokumentumok természetesen mindig az adott keletkeztető szerv (belügy, ÁEH) logikáját, látásmódját, iratkezelő- és iktató gyakorlatát, célrendszerét és kategóriáit tükrözik, ráadásul mindezt az adott terület szakzsargonjában „elbeszélve”. Más típusú adatokat, stílust és szemléletet tükröznek az egyházi iratok (pl. püspöki hivatalok iktatott iratai, egyházi bizottságok működési iratai, családi és személyes hagyatékok, gyülekezeti irattárak). Ezek sokszor adat- és tényszerűen is kiegészítik az állami iratokat, ám olyan nóvumokat is rejtenek, amelyek a belügyi iratokból egyáltalán nem ismerhetőek meg. Egyházi források nélkül éppúgy nem lehet korrekten feldolgozni egy lelkész, püspök pályáját, mint kizárólag egyházi dokumentumokra támaszkodva. De a diktatúra tényleges arcát is e kettő együtt mutatja meg a maga valójában. Hiszen a pártállami egyházpolitikának épp ez az állandó oda-visszahatás volt az egyik leglényegesebb eleme: az egyházi ügyek kezelése háttérben szinte minden esetben ott állt valamelyik ellenőrző-irányító állami szerv, de a pártvezetés egyházpolitikai döntéseinek is többnyire megvolt az egyházi visszacsatolása, megerősítése. Az írott források mellett természetesen döntő jelentőségűek a személyes megnyilatkozások. Egy-egy tartótiszt jellemzése, a találkozók körülményeinek, hangulatának, lezajlásának a leírása, a döntési helyzetek felelevenítése, az ügynök-lét személyesen megélt mibenléte – e részletek a fennmaradt iratokból aligha ismerhetőek meg.

„Beszervezési alapok: hazafias. A jelölt olyan eszmei-politikai beállítottsága, illetve a szocialista hazaszeretetének olyan magas foka, ami a jelöltet arra indítja, hogy szocialista vívmányaink erősítése és védelme érdekében mindennapi tevékenységén és általános állampolgári kötelezettségei teljesítésén felül vállalja az állambiztonsági munkával járó nagyobb leterheltséget, felelősséget és kockázatot.” (BM 10–250/1972. Az állambiztonsági szervek hálózati munkájának Alapelvei. Bp. 1972. december 20.)

Kutatásaik során milyen gyakran szembesülnek azzal, hogy valakik valamikor nyilvánvalóan szándékosan eltüntették az iratokat? Ez azért érdekes, mert utólag bárki állíthatja, hogy csak szóban jelentett, s teheti ezt mindaddig, amíg a dokumentumok esetleg elő nem kerülnek. Hiszen az is megtörténhet, hogy az ügynök szóbeli közléseit a tartótiszt lejegyezte, jegyzőkönyvezte, mert ez számára munkaköri kötelesség volt, bizonyára dokumentálnia kellett, hogy elvégezte a feladatát, megszerezte a hálózati személytől a szükséges információt.

Szisztematikus kutatás során az iratok hiánya szinte mindig szembeötlő. A mai napig 48, az állambiztonság (ügynök)hálózatában nyilvántartott lelkész esetét ismerjük, ám ezeknek a dokumentálhatósága rendkívül vegyes. Van, akinek csak a nyilvántartási (ún. 6-os) kartonja van meg, másnak csak az írott ügynökjelentései, egy vagy több kötetes munkadossziéba (M-dosszié) egybefűzve, de kartonja nincs. Valakinek a munkadossziéját már évek óta ismerjük, egy a levéltárba történt újabb iratbeszállítás során pedig nemrég a beszervezési dossziéja (B-dosszié) is előkerült. A legérdekesebbek azok az esetek, amikor a munkadossziét ugyan (ma úgy tudjuk, hogy) megsemmisítették, utóbb azonban, innen-onnan mégis felbukkan az ügynök egy-egy jelentése! Az eredetit ugyanis néhány napon belül a legtöbb esetben átgépelték, akár 5-6 példány is készült, és azokat különböző helyekre iktatták: például egy beszervezés előtt álló ügynökjelölt B-dossziéjában, akiről a már aktív ügynöktől jellemzést kértek. Emiatt is nehéz valakinek a nyomait utólag maradéktalanul eltüntetni a rendszerből.

„A hálózat nyilvántartásában lévő eredmények mellett az alábbi hiányosságokat tapasztaltuk: Több olyan B. dosszié van, amelyek rekonstruált anyagot tartalmaznak, mert az eredeti B. dosszié az ellenforradalom során megsemmisült. Ezeknek a dossziéknak a tartalma hiányos, a legtöbb esetben nem tartalmazzák a hálózati személyek múltját, az állambiztonsági szervekkel való kapcsolatát és egyéb problémáit. Hasonló hiányosságok tapasztalhatók azoknak a hálózati személyeknek a B. dossziéinál is, akiket közvetlenül az ellenforradalom után szerveztek be és beszervezési javaslatot, környezettanulmányt stb. nem készítettek, ezt utólag sem szerezték be. Egyes esetekben a hálózattal kapcsolatos lényeges problémákat nem rögzítik írásban, az ügynök érdekében tett különböző intézkedésekről nem készítenek feljegyzést… ez komoly hiányosság, mivel így könnyen feledésbe mennek a hálózattal kapcsolatos olyan tényezők, amelyek a vezetését, nevelését, az ügynök magatartását határozhatja meg [sic!].” (BM III/2. Osztály. Jelentés a nyilvántartással kapcsolatos parancsok, utasítások, feladatok végrehajtásának ellenőrzéséről a III/III. Csoportfőnökségnek. Bp. 1963. augusztus 16.)

Ezek szerint előfordulhat, hogy az egykori hálózati személy azt állítja, hogy ő maga ugyan nem írt jelentéseket, de az általa elmondott információk leírt jegyzőkönyvei valahonnan mégis előkerülnek?

Igen, előfordulhat. A jelentésírás csupán egyik – és a pártállami idők vége felé közeledve egyre inkább kikerülhető – formai követelménye volt a hálózati tevékenységnek. Egykor az egyházi elhárítás területén dolgozó hivatásos tiszt erősítette meg, hogy „természetesen” hosszú évekig lehetett valaki titkos kapcsolatuk úgy, hogy nem írt jelentést. Ez bevett gyakorlat volt, főleg az egyházi területén alkalmazták, s olyan tartós kapcsolaton alapult, amelyet a hálózattartó tiszt személyének viszonylagos állandósága és az ügynök megbízhatósága garantált. Ilyen kapcsolat esetén a tartótiszt vetette papírra a találkozón szóban elhangzottakat, e leírt szöveget pedig a következő találkozón „visszaigazolta” az ügynök.

„A hálózati személy jelentését harmadik személyben fogalmazza meg, és fedőnévvel írja alá; jelentéséről másolatot nem készíthet. Ha otthoni vagy munkahelyi körülményei nem biztosítanák a konspiráltságot, akkor jelentését a találkozó során „K” vagy „T” lakáson írja. A konspirációs feltételek biztosítása mellett – külön engedéllyel – a hálózati személy jelentése magnetofonnal rögzíthető. Indokolt esetben a szóbeli beszámoltatás is elfogadható, de arról az operatív tiszt köteles jelentést készíteni.” (BM 10–250/1972. Az állambiztonsági szervek hálózati munkájának Alapelvei. Bp. 1972. december 20.)

A jelentéseket az operatív tiszt magánál tartotta, ha már nem használta (pl. az ügyet lezárták, az ügynököt kizárták a hálózatból), beküldte az irattárba, ahol a dossziét archiválták, és ettől kezdve munkadossziéként kezelték. Sok 6-os kartonon azonban nem található ilyen, az ügynök jelentéseit tartalmazó, irattárazott M-dosszié szám. Hová lettek a jelentések, a dossziék? Az operatív tiszt magánál tartotta? Megsemmisítette? Szándékos tisztogatás során tűntek el vagy az irattári selejtezés hivatali rutinja következtében semmisültek meg? Utólag rendkívül nehéz rekonstruálni, mi történhetett. Valószínűleg minden fenti variációra volt példa.

mirak3.jpg

A kommunista állambiztonsági működés egyes korszakaiban változtak az ügynökök tartása során alkalmazott módszerek. Arra gondolok, hogy az 50-es években nyilvánvalóan akár is fizikailag sanyargatták, egzisztenciálisa fenyegették a beszervezésre kiszemelt személyeket, a 60-as, 70-es években ez vélhetően enyhült, a 80-as években pedig inkább már bizonyos előnyök kilátásba helyezésével vették rá az együttműködésre az embereket. Ennek mi az oka?

Az általam ismert legkorábbi evangélikus vonatkozású ügynökjelentés 1947-ből való – Túróczy Zoltán püspökről szól –, de egyelőre sem ennek szerzőjét, sem több más, az 1940-es évek végéről ismert fedőnevet nem sikerült azonosítani. A lelkészi karban a legkorábbi, 6-os kartonnal dokumentálható beszervezés 1954-ben történt, a legkésőbbi 1988-ban. A legidősebb beszervezettek 1918-ban születtek, a legfiatalabb 1967-ben. Így különböző papi generációk az ügynökhálózatban mondhatni az egész pártállami korszakban jelen voltak. Az egyházi elhárítás azonban négy évtized alatt nagyot változott.

„Az MSZMP PB 1973. decemberi határozata megszabta számunkra, hogy az [egyházi] reakció elleni harcunkat sokoldalúbbá kell tenni. A fő feladat az ellenséges tevékenység leleplezése és lejáratása lett… elsősorban politikai prevenciót kell alkalmaznunk és a reakció elleni harcba be kell vonnunk az egyházi szövetségeseinket. Ugyanakkor meg kell oldanunk védelmüket is. …a reakció elleni munkánk kétirányú: egyrészt az ellenséges tevékenység felderítése, másrészt egy olyan „progresszív réteg „megteremtése”, amelynek tagjait harcba tudjuk vinni az ellenséggel szemben.” (Tóth Ferenc rendőr őrnagy: Ellenséges tevékenység egyházi területen /Az ellenség tanulmányozása c. tárgykörhöz/. Ideiglenes jegyzet. Rendőrtiszti Főiskola, Bp. 1987.)

Az 1950-es évek fizikai erőszakban is megnyilvánuló egyházüldözését 1956 után visszafogottabb, ám nem kevésbé hatékony módszerek váltották fel. A hivatásos személyi állomány folyamatosan cserélődött, a generációváltás révén az egyházi elhárítás területén is fiatalabb, iskolázottabb, így elvileg a korábbiakhoz képest műveltebb és intelligensebb hivatásos tisztek dolgoztak.

„A parancsnokok gondoskodjanak arról, hogy a kulturális területen dolgozó állomány politikai és általános műveltségének tudatos fejlesztésével a követelményeknek megfeleljen.” (Benkei András belügyminiszter 0022. sz. parancs. Tárgy: A kulturális területen folyó ellenséges tevékenység elleni operatív munka feladatai. Bp. 1970. szeptember 25.)

Ez nyilván az eredményességet szolgálta, hiszen hasonló szellemi színvonalon álló emberek általában jobban szót értenek egymással.

Igen, ez a pszichológiai szempont mindenképp hozzájárult a hatékonysághoz. Az elhárítás számára a szükséges információ megszerzése volt az elsődleges cél. 1956 után jelentős belügyi szemlélet- és módszerváltás történt. Már a 70-es évek közepétől, a 80-as években különösen is, amikor a belügyi vezetők már maguk is sejtették-tudták, hogy recseg-ropog az építmény, bizonyos helyzetekben kisebb jelentőséggel bírtak a hálózati kapcsolattartás formai előírásai. Lehetőség volt egyes szabályok megengedőbb alkalmazására. Egy 1988-as állambiztonsági tankönyv szerzője például leírja a rendőrtiszti főiskola hallgatói számára, hogyan lehet – áthidaló megoldással – elérni azt, hogy az eleinte fenntartásait hangoztató ügynökjelölt később mégiscsak aláírja a beszervezési nyilatkozatot.

„A »beszervezés« szóhasználata helyett a mindennapi munkában egyre gyakrabban használjuk az »együttműködés« fogalmát. E meghatározáson azt értjük, hogy a jelölt előtt olyan együttműködési perspektívát vázolunk fel, amelyet lelkiismeretével össze tud egyeztetni, ugyanakkor érdekeltségét is megtalálja.” (Állampolgári, szolgálati, elhárítási ismeretek. 1985–1988. Tankönyv.  Készült a BM III. Főcsoportfőnöksége és a Rendőrtiszti Főiskola számára. Bp. 1988.)

Az előfordulhatott, hogy egy éveken át foglalkoztatott ügynök konkrét személyekről nem, csak eseményekről jelentett?

Nehezen képzelhető el, hiszen aligha van „esemény” (rendezvény, konferencia, lelkészi munkaközösségi ülés, külföldi hivatalos egyházi út stb.) szereplők, személyek nélkül. Lehetett persze csupán a programról, a hangulatról beszámolni, készültek is tényleg semmitmondó, és a tartótiszt által utóbb „operatív szempontból” értéktelennek minősített jelentések. A titkosrendőrséget azonban erősen érdekelte az is, hogy az eseményen ki hogyan viselkedett, ki mit mondott nyilvánosan és folyosói magánbeszélgetésben, ki mire és hogyan reagált. (Természetesen ez a fajta érdeklődés, de a jelentésírás-iratás gyakorlata sem a szocializmuskori magyar titkosrendőrség „találmánya”, hanem a titkosszolgálatok sajátja, tértől, időtől, politikai rendszertől, országtól függetlenül.) Az információszerzés mellett fontos volt az ún. kombinációk végrehajtása is: hamis információk terjesztése (dezinformálás), egy egyházi közösség (pl. lelkészi munkaközösség, gyülekezet, ifjúsági kör, énekkar) bomlasztása, a belső ellentétek szítása vagy a már meglévő ellentétek kihasználása, elmélyítése révén, vagy az ellenségesnek tekintett vezető személyek lejáratása. A hálózattartó tiszt munkájában ezen ügynöki feladatok „sikeres” teljesítése és teljesíttetése éppoly fontos eredménynek számított, mint a személyekről szóló adatok megszerzése.

„a fő célunk egy olyan ütőképes hálózati kontingens kiépítése, amely képes a mi irányításunkkal, vezetésünkkel az ellenséggel tartósan „együtt élni”, feléjük indirekt módon a mi akaratunkat közvetíteni, operatív értékű információkat szolgáltatni és a különböző eseményeket, negatív hatásokat számunkra kedvező irányba befolyásolni, ellensúlyozni.” (Dr. Horváth József rendőr vezérőrnagy, a BM III/III. Csoportfőnökség vezetője.  Bp. 1986. június 2-i parancsnoki értekezlet)

Hogyan reagálnak az érintett evangélikus lelkészek a tényfeltáró bizottság megkereséseire?

Nincs két egyforma ügynökpálya, és az utólagos reakciók is egyediek, személyiségfüggőek. 2005 óta sokfélét tapasztaltunk: volt, aki önként megírta a történetét a családnak és közzé tette az evangélikus sajtóban is, más maga kereste meg a bizottságot, többen a bizottság kérésére vállalták a beszélgetést, megválaszolták a kérdőívünket. Kaptunk azonban barátságtalan üzenetet, fenyegetést is. A legjellemzőbb mégis a hallgatás, pedig 1990 és 2017 között többször volt „felhívás keringőre”. A Déli Evangélikus Egyházkerület elnökségének nyilatkozata (1990. május 17.), az újonnan megalakult zsinat nyitó istentiszteletén elhangzott bűnvallás (1991. június 8.), a 2005. februári ügynöklista nyilvánosságra kerülése; a bizottság első jelentése (2006. május), az Evangélikus Belmissziói Baráti Egyesület konferenciája (2005) és konferenciakötete (2006); Majsai Tamás cikkei az Élet és Irodalom-ban (2006); a Deák téren tartott Gyógyító emlékezet c. sorozat (2009); a Magyarországi Luther Szövetség konferenciája (2010. október 30.) és kötete (2011); a tényfeltáró bizottság Háló-kötetei  (2010, 2014) – mind a megnyilatkozás lehetőségét kínálták.

Fotók: Kiss Tamás

A bejegyzés trackback címe:

http://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr712524943

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.