Anyaság és teológia - Élet a Gyes-terepen

2017. május 09. - KötőSzó

A legnehezebb a nem sietés. Pedig dolog, az mindig akad. De ő most egy-ügyű és hosszú távra tervez. Ezt sokszor el is ismétli magának. Jelenleg egy nagy ügye van, a többi várhat. Nehézkedésre és feszülésre semmi szükség. Inkább valamiféle belesimulásra és megengedésre. Az olyan benső parancsszavak, mint az „akarom”, „most”, „kell”, mehetnek a sufniba.

Szerző: Kinyik Anita2015-07-17_dsc_8713.jpg

A gyermekáldás feletti önfeledt örömöt követő reflexiós időszakban a szülő szemei a rácsos ágyon túlra kalandoznak. Meg kell őket dörzsölnie, a kép ugyanis nem túl fényes. Egyedül áll egy mikrotérben – bár a lábai alatt, négykézláb már nagy lendülettel teper valaki –, elpárolgott a sok „majdjövök” ígéret a barátoktól, az ismerősök inkább a Facebook tapintatos távolából üzengetnek. Míg a legtöbben új létmódját, az anyaságot egész egyszerűen az élők sorából történő – bár ideiglenes – távozásként értelmezik. Néha, ha táncos kedve kerekedik, leszázalékolt primadonnának, ha újra csavarogni vágyik a forró városban, játszótéri „gettóba” száműzött közveszélyes figurának érzi magát. A köztereken kötelezően ajánlott párbeszédeket már akkor sem tudta hova tenni, amikor még csak kutyát sétáltatott, bár nyilván más, de mégis: mennyiidős, hogyhívják, nagyonédes. Aztán rájön, ezek az odavetett, tessék-lássék csontok is lehetnek éhségűzők.

Újratervezés. Áll és bámul maga elé. Hálát érez a pillanatban, mely ölébe hullt, s melybe nem hasít bele üvöltés, nem szakítja félbe valószínűtlen vizuális inger (különböző tárgyakat kevéssé rendeltetésszerűen használó gyerek). Ezt is megtanulta. Benne lenni. Értékelni. Meg-megáll, körülnéz, végigsimít egy-egy ráncos textílián. Fel-felbukik egy-egy széthagyott (alattomosan talpat szúró) játékban, rámosolyog a mosogatóban halomban álló edényekre, és elegáns mozdulattal leül.

Ez a legnehezebb, a nem sietés. Pedig dolog, az mindig akad. De ő most egy-ügyű és hosszú távra tervez. Ezt sokszor el is ismétli magának. Jelenleg egy nagy ügye van, a többi várhat. Az ügy abszolválásához nehézkedésre és feszülésre semmi szükség. Inkább valamiféle belesimulásra és megengedésre. Az olyan benső parancsszavak, mint az „akarom”, „most”, „kell”, mehetnek a sufniba. Érvényüket vesztett, tolakodó, értetlen kifejezések. Talán ez a nyelvújítás más üdvös reformokat is magával hoz, még ha a reformkonyhája várat is magára. Eddigi életében még nem találkozott ehhez fogható jelenséggel, nem működtethetők az egó által szorgalmazott, önérdeket érvényesíteni kívánó mechanizmusok. Ha ragaszkodik hozzájuk, vagy bármi máshoz – egy kósza cikk elolvasása, tejeskávé szertartásos elfogyasztása –, ő maga generál feszültséget. Egyedül a nem akarásnak nem lesz nyögés a vége.

Ilyen nyomorúságos utakon jut el újra a Luther Márton által hirdetett szolgai akarat fogalmához – és helyezi a maga kontextusába. Luther A szolgai akaratról című könyvét Erasmusnak írta válaszként a szabad akaratot taglaló, reformátorunk álláspontja szerint teológiailag tévelygő művére. A szenvedélyes szavú Luther tagadta, hogy az ember bármit is tehet – szabad akaratból – a maga üdvösségéért. Csak az isteni kegyelem üdvözíthet. Ebből következően a földi világban döntéseink szabadsága csak másodlagos lehet. Meglepő tapasztalat, amikor az ember úgy érzi, teológiai stúdiumait (először) épp a gyermekvállalás mélyíti el. A döntések relatív voltával, ezzel a kvázi szabadsággal ugyanis nagyon erősen konfrontálódik az addig mit sem sejtő akkor, amikor szülővé válik. Kénytelen (kelletlen) énhatárait oldódni hagyni ahhoz, hogy teljes szívével az „egy ügyet” szolgálhassa.

A szabadság – látszólagos – relativizálója igényeinek csak bizonyos kegyelmi pillanatokban felel meg tökéletesen az, ami épp adott, és minden erőfeszítést magától értetődőnek vesz, ezzel a magatartással viszont egy nagyon fontos igazságra hívja fel a figyelmet nap mint nap, amelyet talán ez az ige fejez ki leghívebben: „Nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Róm 9,16)

Ami itt, a Gyes-terepen – vagy egyéb szűkösebb, mozdulatlanabb vidékeken – jelentkezik, azt másutt nem nehéz elnyomni mindenfelé pörgésekkel. Itt azonban farkasszemet kell nézni vele. Valami megmagyarázhatatlan módon azonban a kezdeti elutasító magatartás mégis egyre familiárisabb színezetet ölt vele szemben; ahogy a gyermek is egyre otthonosabban érzi magát, és egyre inkább birtokba veszi új, földi birodalmát.

És – ha kell is hozzá néhány hónap – megszületik az elfogadás is. A szolgai akarat belesimul egy kis úr szolgálatába – és ezzel feltehetőleg nem csak az ő igényeit, hanem egy nagyobb Úr akaratát is szolgálja.

A bejegyzés trackback címe:

http://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr5912491025

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.