Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

Lehet örömmel dolgozni?
Luther és a munka

„A szeretet nem a maga hasznát keresi, hanem a másét, csűrjük-csavarjuk a jól ismert sorokat sokszor magunknak is biztatásul. Az örömmel munkát végző paradox módon így lel haszonra, többre, nagyobbra, mint haszonelvű társai. De hogyan egyeztethető össze mindez azzal a korántsem új keletű individualista felfogással, mely a munkát az önmegvalósítás útjaként vagy a meggazdagodás eszközeként értelmezi?”

Szerző: Kinyik Anita utcasepro.jpg

„Pályát tévesztettem.” „Kellett nekem évekig könyveket bújni, ahelyett, hogy valami hasznot hozó szakmát tanultam volna…” – hangzik keserűen leggyakrabban a munkaerőpiac által már megpróbált egészségügyi dolgozók, bölcsészek, tanárok szájából. A hazai viszonyok sokszor nem kedveznek annak, hogy a pályakezdők választott hivatásuknak éljenek elkötelezett, elégedett és örömteli módon; a motivált pályaválasztásra és munkavégzésre is sajnos csak ritkán nyílik lehetőség. Szomorú tény az is, hogy sokan éppen emiatt mennek külföldre szellemi tőkéjükkel, szaktudásukkal együtt. De mivel lehetséges tartani a lelket és a lelkesedést mégis a maradókban?

A szemlélődő életet bármiféle munkánál magasabb rendűnek tekintő (ókori görög gyökerekre visszavezethető) középkori gondolkodás nem kedvezett a hivatástudat erősödésének, egészen Luther Márton színrelépéséig, aki a hivatással kapcsolatos újító gondolataival a földi munkavégzést az Isten által szentesített értékek körébe emelte, megreformálva ezzel a munkával kapcsolatos felfogást is kora társadalmában. Luther az általa „földi királyságnak” nevezett 16. századi társadalmi struktúrát – kortársaihoz hasonlóan – Isten által intézményesített rendnek tekintette.

Az Istennel való kapcsolat, amely a hiten alapul, a reformátor szerint „a mennyei királysághoz” köt bennünket. A felhívás/felszólítás, hogy szeressük felebarátunkat, viszont azokon a kötelességeken keresztül valósul meg, amelyek az e világi társadalmi helyünkből vagy rendeltetésünkből következnek. Erre a hívásra válaszolni kötelességünk és felelősségünk. Ennek alapján a földi tevékenységünknek is van magasabb rendű célja, hisz általuk felebarátainkat is szolgáljuk.

Az isteni gondviselés a hétköznapokban tehát közvetett módon, egymás szolgálatán keresztül jelenik (jelenhet) meg. Így Istennel való foglalatosságunk nem korlátozódik az istentisztelet (Gottesdienst) helyére és idejére, hanem kiterjed életünk minden területére, és „istenszolgálattá” válik, ami ugye, a német kifejezés pontos jelentése.

Luther tehát új tartalommal töltötte meg a munka fogalmát azáltal, hogy hozzákapcsolta a szolgálat aspektusát. Nem leplezte el, hogy a munka mindig megkövetel bizonyos mértékű önfeláldozást mások kedvéért, ennek vállalásához azonban ott van példaképnek Krisztus, aki önmagát áldozta fel másokért. Luther azonban – rokonszenvesen – mindebben nem a járulékos szenvedést hangsúlyozta, hanem a szolgáló szeretetet.

A szeretet nem a maga hasznát keresi, hanem a másét, csűrjük-csavarjuk a jól ismert sorokat sokszor magunknak is biztatásul. Az örömmel munkát végző paradox módon így lel haszonra, többre, nagyobbra, mint haszonelvű társai. De hogyan egyeztethető össze mindez azzal a korántsem új keletű individualista felfogással, mely a munkát az önmegvalósítás útjaként vagy a meggazdagodás eszközeként értelmezi? Hogyan hallhatjuk meg Luther szavait ötszáz év távolából egy olyan ellenmondásokkal terhes világban, melynek kialakulásához épp a Luther korát követő gyorsan fejlődő piacgazdaság, a felgyorsult urbanizáció és a technológiai innováció járult hozzá. Bár ennek a fordulatnak az eszmei indukálói, mondhatjuk, a protestánsok voltak, de a Max Weber által protestáns munkaerkölcsnek nevezett eszmeiség nyomán kialakuló kapitalista rendszer kialakulásához rengeteg egyéb tényező járult hozzá. A protestantizmus közvetlenül nem tehető felelőssé a kapitalizmusért és az ipari forradalomért, e gyökeres történelmi változás elindításáért a protestánsok mégis rendre alaposan „megkapják a magukét”.

Életünknek számtalan kikerülhetetlen, unalomig ismételt, prózai tevékenysége van, amelyeket kénytelenek vagyunk elvégezni ahhoz, hogy megteremtsük érdemi munkáinkhoz, szabad időnk eltöltéséhez a megfelelő kereteket. Élhetünk a gyanúperrel, hogy attitűd kérdése, miként éljük meg az ilyesfajta kötelességeket. Lehet egyrészt arra gondolni, hogy sokaknak a föntebb „érdeminek” nevezett, képességeket kibontakoztató, talentumokat kamatoztató tevékenység meg sem adatik, másrészt arra is, hogy minden, amit csinálok, és ahogy csinálom, bizonyítvány rólam, benső állapotomról, voltaképp az egész élethez való viszonyulásomról, etikai nívómról, emberi kvalitásaimról.

ulesterem.jpg

Ha a mai társadalmi berendezkedés legtetejét, azaz a piramis csúcsát vesszük szemügyre, a szavak és javak vándorlása közt tátongó szakadékot találhatunk. A latin eredetű miniszter eredeti jelentése: szolga, segéd. A köz ügyének szolgálója, a közhaszon elkötelezett keresője és előmozdítója. Ha az állami szervek élén álló miniszterek csupán ezzel az egy gondolattal találkoznának, és a jelentés eredeti mélységével azonosulnának, elkezdhetne életre kelni a reformációi szellemiség idehaza és másutt is. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a szolgálókedv és a hatalom akarása egymással fordított arányosságban áll, és bár nyilván akadnak jóravaló és közjót akaró miniszterek, tömeges megtérésre nem számíthatunk. A változást – mindenféle szakszervezeti felhangok nélkül – tehát érdemes inkább „alulról jövő” szervezkedéssel indítani:

„Ha egy embernek utcaseprő a munkája, akkor úgy seperjen utakat, ahogy Michelangelo festett, ahogy Beethoven komponált, vagy ahogy Shakespeare írt verseket. Olyan jól seperje az utakat, hogy a mennynek és a földnek minden lakója megálljon egy percre, s azt mondja, ím, itt élt egy nagyszerű utcaseprő, aki jól végezte a munkáját” – hirdette Martin Luther King baptista lelkész és polgárjogi harcos.

Ne ámítsuk magunkat azzal, hogy valami hamis megfelelési kényszerről, életszerűtlen tökéletességre való törekvésről, kisiskolás pirospontgyűjtésről szól ez a történet. Egy ilyen mondat nem lehet parancs, vagyis (külső) parancsszóra ilyesmit nem lehet csinálni, ilyen attitűdöt nem lehet fölvenni, ezt csak komoly benső munkával lehet magunkévá tenni, amelynek része lehet a kérés, az ima, de elsősorban mégis: a munka. Sokkal inkább ellenállásunk áthangolásának, az elfogadás munkálásának a lehetőségéről szól tehát az utcaseprős hasonlat, amely mindannyiunk számára adott, és sikeressége egyedül rajtunk múlik.

Tudatosítva, hogy minden tevékenységünk értelem- és értékhordozó, hogy minden cselekvésünk önmagán túlra mutat, még a legalantasabbnak érzett munkavégzést is megemelhetjük, illetve haszonszerző törekvéseinket is megszelídíthetjük. Bármi legyen is a munkánk, bármennyire értékeli is azt a környezetünk, tudnunk kell, a Teremtő munkatársai vagyunk. És ezt jó tudni, illetve ezt tudva könnyebb elkezdeni a munkát – elsősorban önmagunkon.

Felhasznált irodalom

Beryl Hugen: Az elhívás. A szociális munka gyakorlatának spirituális modellje. Lelkipásztor, 2016/6. 202–209. o.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr2312474471

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

277475082_307565714663340_7779758509309856492_n.png
kevelet_tr.png

ksz.png

Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása