Toókos Péter, János testvér – korábban a Pápai Református Kollégium Gimnáziumának  francia- és hittantanára – ma a bakonybéli bencés monostor örökfogadalmas szerzeteseként él. Sem eredeti felekezetéről, sem a szerzetesség iránti vágyáról nem mondott le, bár eleinte a két vágy együttes teljesülése képtelenségnek tűnt. Azt mondja, az állandóságot és a biztos közeget kedveli, közben viszont példáját a magyar katolikus és református egyházban akár forradalminak is nevezhetnénk.

Szerző: Bendl Vera | Fotók: parokia.hu

Hogyan lehetett egy református hittantanárból bencés szerzetes?

Úgy kezdődött, hogy sokszor felmerült bennem a szerzetesség ötlete. Mint a fejfájás, úgy érkezett, és egy idő után nem hagyott nyugodni. Végül egy folyamatábrát alkottam a fejemben, amely szerint két eset lehetséges: Istentől van ez a fejfájás jellegű ötlet, vagy nem. Ha nem, akkor el fog halni, ha igen, akkor kezdeni kell vele valamit. Aztán Taizében, az ottani ökumenikus közösségnél töltöttem egy hetet, felvetettem a kétségeimet, és megnyugtattak, mondván, nem kell ezt egy hét alatt eldönteni, keressek inkább egy bencés lelki vezetőt Magyarországon, és majd meglátom. Amikor hazajöttem, már érintőlegesen kapcsolatban álltam a bakonybéli testvérekkel, mert Pápán tanítottam a református gimnáziumban franciát és hittant, és volt együttműködés a monostor és a gimnázium között. Megkértem itt Anzelm testvért, hogy legyen a lelki vezetőm, és két évvel később, 2009-ben beadtam a jelentkezési kérelmemet, bár hosszú út vezetett odáig, hogy kiderüljön, ez egyáltalán lehetséges.

Miért tartott olyan sokáig a folyamat?

A nehézséget az jelentette, hogy református akartam maradni és így szerzetesként élni, továbbá nem nagyon tudtam volna elképzelni, hogy Magyarországon kívül éljek. Korábban egy évet töltöttem Genfben, és magunk közt szólva iszonyatos honvágyam volt. Ekkor azt fogalmaztam meg magamnak, hogy számomra az a hely megfelelő, ahol van szavazati jogom, ahol magyarul beszélnek, ahol kapható Túró Rudi, készítenek pacalt és spenótfőzeléket, mert ezek elengedhetetlenek ahhoz, hogy az ember élni tudjon.

Miért éppen a bencésekhez jelentkezett? Jezsuiták, ferencesek, kisközösségek nem jöttek szóba?

Ez eleve egy olyan keresésnek indult, amelynek látszólag nincs megoldása. Református szerzetes Magyarországon: elég fura ötlet. De az Úristen elé vittem a vágyamat. Adódott végül néhány opció: lehetett volna közösséget alapítani, de ezt kizártam, mert erre én alkalmatlan voltam és vagyok. Alakulófélben volt egy evangélikus közösség, de attól féltem, hogy ha esetleg öt-nyolc év múlva bedől, amikorra én már negyvenhez közeledek, nem fogok egy újba belevágni. Kiderült még, hogy a Nyolc Boldogság Közösség és a Chemin Neuf Közösség is befogad protestánsokat. Ez utóbbiakhoz majdnem csatlakoztam is, sokat köszönhetek nekik. De ők jezsuita alapításúak, ctrl x, ctrl v-vel pakolgatják a világban az embereket: két év afrikai misszió, három év nevelőtanári állás Franciaországban, Kanadában prédikátorság, lelkigyakorlat-tartás Olaszországban, bármi lehet belőlem egyszer csak hirtelen. Én pedig nem ez a típus vagyok. Szeretem, ha megvan az ágyam, a kuckóm, innen időnként elmegyek, de itt vagyok otthon.

Miben más ehhez képest a bencésség?

A bencésség és a monasztikus élet arról szól, hogy lelki otthont teremtünk, nem mászkálunk el, fixek az imaóráink, itt vagyunk most, és itt leszünk tíz év múlva, meg lehet minket találni reménység szerint Krisztus Urunk eljöveteléig, persze talán nem minket, hanem az utánunk jövőket. Kiderült még, hogy a környező országokban több lehetőség is van reformátusként, de persze az külföld. Először úgy terveztem, hogy végigjárom az összes lehetséges közösséget, mert a szombati tanítás miatt gyakran voltak egyhetes szünetek az évben. Mehettem volna Európába próbálkozni, meg a három, hozzám nem annyira illő közösségbe Magyarországon. Illetve ide, Bakonybélbe, mert egy idő után kiderült, hogy ez sem kizárt. De akkor jöttem rá, hogy sok mindenben párhuzamba állítható a házasélet és a szerzetesi élet. Arra jutottam, hogy ha az Úristen arra hívna, hogy házaséletet éljek, elég őrült ötlet lenne mondjuk a szabad heteimben felkeresni minden szóba jöhető független hölgyet először Békéscsabán, a másik héten meg Nagykanizsán. Úgy éreztem, hogy a megoldás csak olyan hely lehet, amelyet már ismerek, amelyikkel kapcsolatom van, és ide már két éve jártam lelki vezetésre. Aztán leesett a szántóföldbe rejtett kincs példázata is (Mt 13,44): ha valaki talál egy kincset, akkor elmegy, és mindenét eladja, hogy meg tudja venni a földet. És ehhez hozzáteszem, hogy az az ember nagyon bolond lenne, ha tovább keresne egy másik földön, és ott még egy másik kincs után kezdene kutatni.

Itt engem a prédikációk megszólítottak, a zsolozsmázásban éreztem, hogy az Úristennel tudok közösségben lenni, hiteles volt a három testvér, akiket megismertem. Akkor miért menjek tovább? Peruról mondják, hogy az aranyrög tetején ücsörgő koldus. Én is az lettem volna, ha továbbmegyek. Segített, hogy ez egy végtelenül biblikus közösség, nekem ez ugyanis fontos. Reggel fél hattól fél hétig Bibliát tanulmányozunk, fél óra csendes imát tartunk kora délután, és még másfél órát töltünk zsolozsmázással. Egy hónap alatt a teljes zsoltároskönyvet végigimádkozzuk, ami nagyon vonzó egy reformátusnak. Ráadásul nekem a fő szeretetnyelvem a minőségi idő. Ez ebben a három órában az Úristennel meg tud valósulni.

Egyházjogilag hogyan lehetett ezt megoldani?

Két ponton nyílt kapu. A bencéseknél vannak világi testvérek, akik távolról jönnek a monostorba időnként, ők napi egy imaórát tartanak, egy részük családos is. Ők az oblátusok. Ide fel lehet venni protestánst. Másrészt, és ez a másik kapu, egy oblátus kérheti azt, hogy beköltözzön a monostorba, és a szerzetesek életét élje a regula fegyelme alatt. Egyházjogilag nem szerzetes, de életvitelében igen. Ez általában akkor szokott megtörténni, ha valamilyen oknál fogva nem tud teljesen elköteleződni, mert például olyan idősen kezdi el a szerzetességet, hogy már egy klasszikus képzést nem tud megcsinálni, vagy van egy életállapotbeli akadály, esetleg nem tud teljesen lemondani a vagyonáról. Így kerülhettem be ide oblátusként. Ez a jogi státusz azzal jár, hogy nincs aktív meg passzív választójogom, vagyis nem szavazhatom meg, hogy ki legyen a főapát, és nem lehetek én a főapát. Azzal vigasztalom magamat, hogy a mindenkori pannonhalmi főapát meg nem lehet református. Emellett nem automatikus a vagyonközösség, ezt külön kell kérelmezni. Egyházjogilag pedig az oblátus elköteleződése magánfogadalomnak számít, a szerzetesi fogadalom pedig nyilvános fogadalomnak.

Sosem jutott eszébe, hogy katolizáljon?

A református egyház tanításait érzem leginkább magaménak. Nem véletlen persze, hogy egy katolikus közösségben élek, de vannak olyan tanítások, amelyek nem az enyémek, olyan gyakorlatok, amelyeket nem végzek. A napi rutinban két dolog üti a református dogmatikát. Az egyik a vesperás végén egy mondat, amely az elhunytakért mondott ima, ezt én csak hallgatom. A másik a kompletórium végén a Mária-antifóna, ezt szintén nem éneklem, de ott vagyok a testvérekkel.

Nem is gyón, nem is áldozik? Ezek mentén szoktak katolikusok és protestánsok egymás torkának esni.

De. A gyónást biblikus dolognak tartom, már a belépés előtt elkezdtem, hamarabb, mint hogy tudtam volna, hogy szerzetes leszek. Több helyen van utalás erre a Bibliában, például Jakab levelében is. Érdekes, hogy sok protestáns közösség is gyakorolja. Luther a szentségek közül kivette ugyan a gyónást, de ajánlotta és nagyra becsülte. Én úgy látom, hogy más, amikor magamban mondom a bűneimet az Úristennek, és más, amikor valaki előtt teszem ezt. Luther bölcs volt, amikor ezt nagyon erősen javasolta, de nem tette kötelezővé. Nekem mindenképpen használ, másnak nem erőltetném.

A közös áldozás hiánya pedig a kereszténység botránya. Ami az egység kellene, hogy legyen, az választ el minket legjobban, hiszen a történelmi felekezetek elismerik egymás keresztségét, de a reformátusok és az evangélikusok között van csak interkommunió, a katolikusokkal nincs.

Előfordulnak persze olyan helyek, ahol ezt megengedik, de nem ez a gyakorlat. Ahhoz, hogy én itt áldozhassak – milyen kegyetlen dolog, hogy még a szavaink is mások: „áldozás”, „úrvacsora” –, két püspök engedélye kellett. Az én engedélyem Várszegi Asztrik pannonhalmi főapátnak és Steinbach Józsefnek, a Dunántúli Református Egyházkerület püspökének a megegyezése alapján arra szól, hogy a monostor közösségében az áldozás szentségében részesülhetek. Ez annyit jelent, hogy például amikor a nagybátyámat temettük Szegeden, a katolikus gyászmisén nem áldozhattam, mert nem monostori liturgia volt.

De az ön számára van átváltozás, vagy nincs? Végül is azon szokás veszekedni, hogy Krisztus testét veszik-e a hívek magukhoz az ostyával, ahogy a katolikusok mondják, vagy csak emlékeznek az utolsó vacsorára, ahogy a protestánsok hirdetik.

A protestáns tanítás sem egységes, más a lutheri, a kálvini és a zwingliánus irány. Sokat gondolkodtam természetesen azon, hogyan adja nekünk Krisztus önmagát az úrvacsorában, de végül úgy jártam, mint annak idején a Mazsola nevű kiskutyám. Ő drótszőrű tacskó és valamilyen más, ismeretlen kutyafaj keveréke; aranyos, de buta, mint a föld. Ezt többen megerősítették, és én is láttam, mert egy briliáns elméjű erdélyi kopót követett a sorban. Mazsola szaglása kiváló volt, és végtelenül emocionális, taktilis lényként élt. Akkor volt nyugodt, ha hozzám ért. Amikor fordítottam, a nyakamba vettem, mint egy bárányt. Látszott rajta, amikor föladta, hogy megértsen néhány dolgot. Például azt, hogy miért nem lehet sárosan beleugrani az ágyba vagy megenni a Tisza-parton talált, két hete döglött békát, hiszen kétségkívül nagyon finomnak tűnik. Tisztán láttam, hogy gondolkozik, nagyon gondolkozik, és egy ponton lemondóan lecsüggeszti és megrázza a fejét: „Vége, ennyi volt, mire megyek vele?” Majd abbahagyja a gondolkodást, és elfogadja a helyzetet. Na, ez érvényes számomra az áldozással vagy úrvacsorával kapcsolatban. És félreértés ne essék: nem szeretném a legnagyobb misztériumot egy szeretetre méltó tacskó útkereséséhez hasonlítani, vagy komolytalanul hozzáállni a kérdéshez. Ellenkezőleg. Csak azt próbáltam kifejezni,

hogy ha görcsösen igyekszünk ésszel felfogni Krisztus jelenlétét, talán tényleg nem jutunk előrébb Mazsolánál sem. Én legalábbis személy szerint nem, de az az igazság, hogy már nem is nagyon bánom. Hiszen Krisztus nem mondja, hogy agyaljunk, hogy ő ott hogy van jelen, hanem azt mondja, hogy „vegyétek, egyétek” (Mt 26,26). És hogy „ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik” (1Kor 11,24). Nekem szimpatikus Luther álláspontja, aki azt írja, hogy ez egy titok, amelyet mi nem értünk meg. Én egy egyszerű ember vagyok, aki most fejezi be a református teológiát, és úgy gondolom, hogy ha a reformáció ötszáz éve alatt nem sikerült olyan megfogalmazást találni, amelyikben mindenki egyetért, akkor miért egy végzős teológus találná meg a formulát?

Leveszem a sarumat és föladom a gondolkodást, ahogy Mazsola is föladta, és beérem azzal, amit Jézus mondott: „Vegyétek, egyétek…” Ötszáz éven át arról szólt minden, hogy emiatt minél jobban elkülönüljünk. Szerintem ez a kereszténység botránya.

Melyek a katolikus és a református reakciók az ön helyzetére?

Nem mindenki örvendezik neki úgy, mint én, de sokan támogatnak. Kaptam olyan református véleményeket, hogy valószínűleg elkárhoztam, de akit lehet, arra biztatok, hogy jöjjön el hozzám, beszélgessünk, hátha találunk közös pontot. Volt már, hogy működött. Egy református lelkésszel egyszer egész messziről indultunk, de a végén megértette, hogy miért vagyok itt. Persze sosem voltak illúzióim. Ha annyira magától értetődő lenne, hogy amit csinálok, az jó, már sokan lennének hasonló helyzetben. A devonkorban is ki kellett másznia az első vízigyíknak a szárazföldre. Ha egyértelmű lett volna, hogy ez lehetséges és jó, akkor már rég kint lettek volna mindahányan, de hát csak az egyik kezdte el valamikor. Nyilván nem mindenkinek tetszik ez. Én érzem, hogy az Úristen hívott ide, a testvérek és a pápai református gyülekezet támogatását is élvezem, és tudom, hogy itt élet van.

Miért lett János a neve Péterből?

A beöltözéskor kapjuk az új nevet a főapát úrtól. Ilyenkor mindig két javaslatunk lehet a saját nevünkkel kapcsolatban. Azért kértem a Jánost, mert ő a szeretett tanítvány, aki a fontos eseményeknél mindig jelen van. Jézus többször félrehívja őt kis körben, és János rengeteget fejlődik. Jézus a „mennydörgés fiainak” hívja őt és a testvérét (Mk 3,17); ők tüzet kérnek haragjukban a samáriai falura (Lk 9,51–56), azt akarják, hogy ott égjenek el mindannyian. Végül pedig János az, aki a hagyomány szerint öregkorában már csak azt hajtogatja, hogy „fiacskáim, szeressétek egymást”. Nekem ez azt jelenti, hogy így meg tud szelídülni valaki Jézus mellett. A másik választásom Fülöp lett volna, de a főapát úr a Jánost választotta. A név a hagyomány szerint csak a liturgián a beöltözésnél derül ki, ekkor az új nevemen szólít.

Tehát végül teljesen elégedett a választásával, azzal, hogy Bakonybélben köteleződött el?

Persze, nem véletlenül választottam ezt. De reformátusként itt lenni azt az érzést erősíti bennem, hogy olyan vagyok, mint az elvált szülők gyereke. Hiába mondanak pszichológusok, jogászok, szociológusok mindenféle tudományosat a válásról, nekem ez az egész csak fáj, és szeretném, hogy a szüleim együtt legyenek.