Kötőszó

Már korábban írtunk Indiánról, akinek barátai lakókocsira gyűjtenek, hogy a saját maga készítette faházikóból tovább tudjon lépni. Elmentünk Indián jótékonysági koncertjére, ahol közeli barátok, egykori állami gondozott ismerősök és családtagjaik körében megrázóan szép estét tölthettünk.

Szöveg: Kézdi BeátaA hajléktalan férfit Indiánnak szólítják a környéken, ahol él és utcazenél. Rokonait nem ismeri, pedig úgy tudja, nyolcan vannak testvérek. Huszonhét éves korában egy – tapintatosságból el nem mesélhető – ügy miatt összetört a szíve, aztán húsz súlyos év következett: alkoholizmus, ide-oda sodródás.

Mára azonban megváltozott a helyzet. Indián két éve nem iszik, mert elege lett a kiszolgáltatottságból. Korábban másfél éven át egy sátorban lakott, de egyszer minden holmiját ellopták, amikor pedig új sátrat szerzett, azt is kipakolták és tönkretették. Akkor döntötte el, hogy épít egy kalyibát valahol Pesten, egy garázssor mögötti vasúti töltés mellett. Megélhetéséért hétköznaponként egy aluljáróban gitározik, hétvégenként pedig piacozik. Most viszont arról álmodik, hogy saját lakókocsiban élhet, barátai pedig segítenek neki az álmát valóra váltani.

Az Indián megsegítésére szervezett jótékonysági koncertet a Roma Galériában tartották február 3-án, ahol barátok, volt állami gondozott ismerősök és családjaik gyűltek össze. A koncert előtt Indián röviden beszélt a közönségnek magáról és arról, hogy két kezével építette fel azt a kis házikót, amelyben most lakik, és amelyből most már tovább indulna. „Erős az én váram, remélem egy jó alapot építettem, amire most már csak építeni lehet” – mondta.

„Jézus otthagyta a kilencvenkilencet az egy elveszettért, és én úgy érzem értem is eljött” – tette hozzá, de a meghatódottságtól nem tudta folytatni, így inkább elkezdett gitározni, és annak ellenére, hogy szégyenlőssége miatt nem szeret énekelni az aluljáróban, a jelenlévőknek mégis elénekelt pár dalt. Volt, hogy a közönség is beszállt.

A legyetek jók, ha tudtok címűt két fiatal fiúval énekelte, akik már korábban is feltűnően aktívan vettek részt az eseményen, szinte házigazdaként hozták a kávét, a szendvicseket, lesték az ott lévők óhajait. Később megtudtuk, hogy a két vagány kis srác közül egyikük Indián barátnőjének az unokája, másik a fiatal fiú legjobb barátja. A két tízévesforma gyerek alkalmanként még le is megy az aluljáróba énekelni Indiánhoz. Egyikőjük szót is kért, mert el szerette volna mondani a saját szavaival, mennyi mindent tanult a hajléktalan férfitől, aki szerinte nagyon jó ember, akire felnéz, és szeretné, ha ezt mindenki tudná.

A koncert előtt készítettünk interjút Indiánnal, aki nem csak arról beszélt, miért akar továbblépni, hanem arról is, milyen nehéz újrakezdeni.

Miért és hogyan kezdett el gitározni?

Szakmunkásképzőbe jártam és festőnek akartam tanulni, de akkoriban az a képzés csak minden második évben indult, így az akkori nevelőm beírt vízszerelőnek. Nekem pedig be kellett mindenképpen iratkozni, hogy ne veszítsek évet, de mégis ez lett a vége, mert szándékosan megbuktam, hogy szobafestő lehessek. Ebben az időszakban volt egy hegesztő barátom, aki nagyon szépen gitározott, ám amikor kértem, hogy tanítson meg, azt mondta, tehetségtelen vagyok, de én csak azért is ellestem egy pár akkordot és gyakoroltam a szabad időmben, bezárkóztam a mosdóba, vagy lementem az udvarra az ebédszünetben, inkább nem ettem.

Az első gitárt kapta vagy vette?

Az első ösztöndíjamból vettem. A gitár 800 forint volt, az ösztöndíjam pedig 750, ezért úgy kértem még kölcsön ötven forintot rá.

Miket játszott akkoriban?

A felkelő nap házát hamar megtanultam, mert az akkor is nagyon ment, de játszottam intézetis és Beatles-dalokat is. A szakmunkásképzőben megalapítottam az Orfeus zenekart, amely a gitárom márkájáról kapta a nevét.

Mikor kezdett el utcazenélni?

Körülbelül húsz éve nem volt már gitár a kezemben, mikor kitaláltam, hogy utcai zenész leszek, mert addigra már nagyon sokszor átvertek a szakmában, és nem tudtam egyszerűen abból megélni.

Milyen zenéket szeret?

Mindenevő vagyok, szeretem a komolyzenét is. A múltkor valahol meghallottam Beethoventől a Für Elise-t és emlékeztem rá, hogy azt játszottam valaha, így most újra megtanultam. De csak olyan zenéket játszom, amelyekben úgy érzem én is benne vagyok. A muzsikába foglalom bele azt, amilyen vagyok, és ezt érzik az emberek az aluljáróban. Úgy érzem, a zenével nagyon sok mindent el lehet mondani.

Hogyan reagálnak a zenéjére az emberek, egyáltalán odajönnek az aluljáróban?

Igen, szeretik a stílusomat. Sőt, vannak olyanok is, akik elmondták, hogy sokat fejlődtem, mert hallottak akkor is, mikor még alkoholos befolyásoltság alatt zenéltem, és hallják azt, hogy milyen, ahogy most játszom.

Mióta nem iszik?

Két éve karácsony előtt, egyik napról a másikra azt mondtam, hogy elég volt, abbahagyom az ivást. Persze nem volt könnyű, jött a delírium, az izzadás, a hidegrázás, ha másokat láttam inni, szenvedtem. Az első három hét szörnyű volt, nem győztem inni a sok ásványvizet. Azt tudtam csak, hogyha nem hagyom abba az alkoholt, akkor az életemnek annyi.

Szeverényi János evangélikus missziói lelkésszel mikor találkozott először?

Vári Zsolt barátom mutatott be minket egymásnak, és egyből éreztem rajta, hogy igazi rendes, úriember. Nem vagyok jó emberismerő, nagyon sokan kihasználtak, megloptak, de Jánosról egyből éreztem, hogy jó ember.

Mikor először találkozott vele, tudta, hogy lelkész?

Nem, és nem is beszéltünk még Istenről, vagy vallásról sem, de szerintem ehhez nem kellenek mindig szavak. Szeverényi János megérezte rajtam, hogy hívő vagyok. Korábban évekig jártam gyülekezetbe, tanulmányoztam a Bibliát, és úgy érzem, talán nem is lelkésztől, hanem a Bibliából és a gyülekezet tagjaitól tanultam a legtöbbet, de aztán elfordultam a gyülekezettől és Istentől is. Besokalltam.

Hányszor kellett újrakezdenie?

Amikor először rabolták ki a sátramat, aztán átköltöztem pár száz méterrel odébb egy új sátorral, gondoltam ott jobb lesz, de ott is kiraboltak és még a sátramat is összevágták. Legalább kétszer-háromszor volt újrakezdés, és a legutóbbinál voltam nagyon magam alatt, akkor rettenetesen sokat ittam, el is törtem pár gitárt idegességemben. Akkor élni se nagyon akartam. Tarzan kutyám csak úgy nézte, mint egy gyerek, amikor beletapostam a gitáromba, és akkor megszólalt a lelkiismeretem, vagy egy hang, hogy: „ne csináld ezt az életeddel”, és akkor egyik napról a másikra eldöntöttem, hogy nem iszom többet és új életet kezdek. Ha adnak italt, mert hát még mindig sokan adnak, akkor elteszem és továbbadom a barátoknak, de én már nem iszom, bár erősnek kell nagyon lenni, és volt olyan, hogy nagyon rezgett a léc, de kibírtam.

Mióta szeretne egy lakókocsit?

Legalább húsz éve álmodom erről, de sosem gondoltam, hogy ez valóra válhat. Vári Zsoltinak megemlítettem, mert sokat beszélgettünk, hogy hogyan tudnék továbblépni. Ő megkérdezte, hogy lakással, albérlettel? De én szeretek egyedül és mozgásban lenni. Állami gondozott gyerekként nagyon kevés helyen voltam, ott ki kellett érdemelni egy-egy kirándulást, és nagyon kevés alkalom adódott nekem. Egyszer voltam Lengyelországban egy csereüdültetésen, de őszintén, én nem is külföldre vágyom, mert még a saját hazámat is alig ismerem. Új arcokat, új embereket, új tájakat szeretnék megismerni. A koncertbe és a gyűjtésbe is azért mentem bele, mert Zsolti bíztatott, és úgy voltam vele, hátha összejön. Nehéz volt egyedül eddig a világban, anya, apa család nélkül, és nem hittem volna, hogy emberrel előfordulhat ilyen sors, mint az enyém, de azzal biztatom magamat, igenis talpra lehet újra állni. Nagyon erősnek kell lenni, és a semmiből újra várat építeni. De mikor megépítettem ezt a kis faházat, amiben élek, ami másnak lehet hogy nevetséges, nekem azonban öröm. Úgy megyek haza, hogy boldogság tölt el, mert nincs annál szebb dolog, mint hazamenni.

Mégis mennyibe kerül egy ilyen jármű?

Változó, de öt-hatszázezer forintból kijönne egy olyan, amiről mi álmodozunk. Bár eleinte el sem tudtam hinni, most már bízom abban, hogy sikerül.