Kötőszó

Biztos vagyok abban, hogy a jubileumi év nagyon sok kincset és értéket fog még elénk tárni, mint ahogy felütésként ízelítőt kaphattunk ebből a Müpában is. Ugyanakkor lelki szemeimmel látom, hogy a vártnál több hiányt is a felszínre fog hozni.

Szerző: Szemerei János püspök, Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület | Forrás: Evangélikus Élet

Kezdetét vette a régóta várt jubileumi esztendő. Január 1-jén átléptük a polgári naptár szerinti határt, és elérkezett a reformáció elindulásának ötszázadik évfordulója, a 2017-es év. Január 6-án, vízkereszt ünnepének estéjén a budapesti Művészetek Palotájában (Müpa) az állami Reformációi Emlékbizottság szervezésében ünnepélyes keretek között hazánk parlamentjének elnöke, Kövér László hivatalosan is megnyitotta a reformáció emlékévét. Ezzel elindult a megemlékezések, tudományos, kulturális és hitéleti programok bőséges sorozata.

A Müpában tartott alkalmat a televízió és a rádió élő közvetítése kinyitotta a szélesebb nyilvánosság előtt is, így sokaknak volt lehetőségük megnézni, meghallgatni és véleményt formálni róla. A helyszínen többen is megfogalmazták, hogy magas színvonalú, értékes és felemelő alkalmon vehettünk részt, de egy kis hiányérzet maradt bennük, mert jó lett volna fennállva elénekelni evangélikus himnuszunkat, az Erős vár a mi Istenünk kezdetű éneket.

A korrektség kedvéért el kell mondani, hogy Luthernek a 46. zsoltárra írt és számunkra evangélikus himnusszá nemesedett, a szívünkhöz is közel álló éneke három gyönyörű feldolgozásban is megszólalt egyébként azon az estén. A hiányérzet mégis megjelent. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nekem nem hiányzott, mert hiányzott nekem is. A gyönyörű feldolgozások meghallgatása mellett, előtte vagy utána jó lett volna felállva énekelni is.

Mai írásomban a hiányérzetnek ezt a furcsa jelenségét szeretném körüljárni.

Emlékszem egy istentiszteletre, amelyen a házigazda szerepét láttam el. Kedves fiatal vendég végezte a szolgálatot. Az alkalom után többen szóvá tették, hogy szép alkalom volt, csak kár, hogy a végén elmaradt az áldás. Ott ültem az első sorban, így bizton állíthatom, hogy az áldás nem maradt el. Az történt, hogy a szolgálatot végző nem a megszokott szavakkal vezette fel az áldást, a gyülekezet pedig a szokott hívó szó híján ülve maradt, és úgy hallgatta meg az áldás szavait. Az alkalom után többekben ez már úgy rögzült, mintha maga az áldás maradt volna el.

Érdekesen működünk mi, emberek. Bár azt senki nem hiszi vagy gondolja, hogy az áldás a mi felállásunktól lenne áldás, de zsigeri szinten úgy összekapcsolódnak bennünk a megszokott liturgikus elemek formai és tartalmi összetevői, hogy egy formai hiba, a felállás hiánya miatt kialakulhat bennünk az az érzés, hogy a lényegi rész, az áldás maradt el.

A napokban kaptam egy levelet. A legutóbbi Égtájoló cikkem (Communio 2.0, Evangélikus Élet, 2016. november 27.) indította az egyik kedves olvasót arra, hogy írásban megszólítson. Mivel abban a cikkemben az úrvacsorával kapcsolatos egyháztörténeti viták kérdését érintettem, leírta a saját meglátását mai evangélikus úrvacsorai gyakorlatunkkal kapcsolatban. Tulajdonképpen egy elkeseredett panaszlevelet küldött, mert úgy véli, hogy a közös kehely mellőzése, vagyis az alternatív úrvacsorázási gyakorlatok (gondolom, a bemártásos és a kiskelyhes úrvacsoravételi formák) meglátása szerint elhajlást mutatnak Jézus végrendeletétől, illetve a reformátori örökségtől. Ha jól értettem, ez a testvérünk a tradícióink kereteihez való erősebb ragaszkodást hiányolta.

Biztos vagyok abban, hogy a jubileumi év nagyon sok kincset és értéket fog még elénk tárni, mint ahogy felütésként ízelítőt kaphattunk ebből a Müpában is. Ugyanakkor lelki szemeimmel látom, hogy a vártnál több hiányt is a felszínre fog hozni. Vélhetően ennek az az egyszerű oka, hogy a reformáció sokunknak sokféleképpen áll közel a szívéhez. Mindenki azt az élményt, azt az egyháztapasztalatot keresi, amely neki fontossá és értékessé vált, amelyben a saját személyes módján Isten közelségét élte meg.

Óriási dolog, hogy országunk vezetése értékként tekint arra a folyamatra, amely fél évezrede lelki, szellemi és kulturális újulást hozott a Kárpát-medencébe is. Szép és dicséretes az a kiemelt figyelem, az a támogató segítség, amellyel a magyar állam az ötszáz éves jubileum méltó megünneplése mögé odaállt. A Luther által elindított megújulási program természetesen mást jelent a társadalmi élet felelős vezetőinek, mást nekünk, evangélikusoknak, mást a reformáció későbbi örököseinek, például a reformátusoknak, illetve a többi protestáns közösségnek. Érthető, hogy hozzánk, evangélikusokhoz áll a legközelebb. Ezért hozott többeket zavarba a Müpában az a furcsa helyzet, hogy

evangélikusként vendégek voltunk egy olyan ünnepen, ahol talán nem teljesen alaptalanul érezték többen is úgy, hogy nekünk kellett volna a házigazdáknak lennünk.

Természetesen a jubileumi évben lesznek bőségesen saját alkalmaink, ahol az ének, a zene és az Erős vár a mi Istenünk mellett szól majd az ige is. Kérjük, hogy a Szentlélek is kiáradjon, és újítsa meg életünket és egyházunkat; s reméljük, hogy így is történik.

Én mindenesetre a hiányoknak is örülök. Mert ez sok minden mellett azt is jelzi, hogy érzékenyek vagyunk a reformációval kapcsolatos örökségünkre. Sokat jelent nekünk, ezért azt szeretnénk, ha ünnepi alkalmainkban benne lenne az, amivel ez az érték összefonódik. Ugyanakkor ez nagyon megnehezíti a mindenkori szervezők munkáját, mert nem lehet olyan programot rendezni, amely minden elvárást képes kielégíteni. Már a jubileumi év elején is jól látszik, hogy a reformációban kapott hatalmas kincsestárnak sok-sok kincse közül nem mindenki ugyanarra fókuszál. Vannak, akik a középkori bátor kiállást, a harcias újítást, az akkori egyházzal való szembefordulást keresik, és azt hiányolják, hogy az ökumené korában nem izzik eléggé a harci tűz. Sőt vannak, akik a mai kor ökumenikus nyitottságát eleve egyfajta deformációként értékelik. Mégis jó látni, hogy a reformáció örökségéből sokat és sokféleképpen lehet meríteni.

Én azt is remélem ettől a jubileumi évtől, hogy a lelkileg gazdagon terített asztalok mellett csillapodni fog bennünk a hiányérzet, és a helyét átveszi az Isten iránti hála, az öröm és a köszönet. Az az imádságom, hogy az asztaltól feltöltődve álljunk fel, és elinduljunk megtöltött zsebekkel, dobozokkal és szívekkel, hogy vigyünk belőle egy kis kóstolót azokhoz, akik még nem fedezték fel ezeket az áldott ajándékokat.