Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

Legyen az ökumené életmód! – Koch Szilvia prédikációja+videó

2017. január 22. - KötőSzó

„A mai Magyarországnak nagy szüksége van a Krisztus által megragadott emberekre! Olyan testvérekre, akik számára az ökumené nem csupán egy hetet, hanem életmódot jelent: akik nem zárkóznak el a másiktól, hanem együtt tudnak szolgálni és munkálkodni abban a világban, amely sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését… Akik reményt és fényt tudnak hozni azokba a házakba és családokba, amelyekről már lemondott a társadalom… Akik láthatatlanul, sóként tudnak hatni a kiégni látszó életekben, és akik a világ világosságának követei mernek lenni a legsötétebb helyeken és helyzetekben is.” Koch Szilvia, nagykanizsai evangélikus lelkész igehirdetése.

kocsis_fulop.jpgKocsis Fülöp görögkatolikus érsek metropolita egy böjti futáson, fotó: nyiregyhaza.hu 

„Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítélem a Krisztusért. Sőt, most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam, szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem. Hogy kitűnjék rólam őáltala: nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által van igazságom Istentől, a hit alapján, hogy megismerjem őt és feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához, hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra. Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már a célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus. Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért.” (Fil 3,7-14)

A sportok között rendkívül nagy népszerűségnek örvend manapság a futás. Ahány ember, annyi futási szokás létezik: valaki a rövid távot részesíti előnyben, míg más rögtön a maratont tűzi ki célul maga elé. Van, aki egyedül szeret futni, másokra pedig ösztönző erővel hatnak a lelkes társak. A sportolóknak nemcsak az időpont kijelölésében, hanem a helyszín kiválasztásában is szabadságuk van. 

Tavaly májusig nem is gondoltam volna, hogy ökumenikus lehetőségek rejlenek a futásban… A Run for unity, azaz Fuss az egységért című kezdeményezés keretében katolikus és evangélikus fiatalok egy egész hétvégét tölthettek együtt Sopronban. Az igei alkalmak, városismereti vetélkedő mellett a hétvége fénypontja a 21 km-es futóverseny volt: a versenyzők Ausztriában, Eisenstadtban álltak a startvonalhoz és Sopronba érkeztek meg. Amikor az egyik résztvevőt megkérdeztem, készül-e már lélekben a megmérettetésre, a következő választ kaptam: „Nem a verseny a lényeg, hanem az, hogy együtt lehetünk. Futás közben át fogjuk lépni a határt, de tulajdonképpen a hétvége alatt ezt már megtettük: imádságban és ének közben eltűntek a felekezeti határok!” A hétvége során a futás spirituális dimenzióiba is bepillantást nyerhettem, amikor az egyik szervező elmondta: futás közben imádkozni is lehet. Tapasztalata szerint, mozgás közben a test mellett a lélek is felfrissül: sokkal könnyebb elengedni mindazt, ami terhel, és a célt látva az is világossá válik, hogy kit vagy milyen ügyet kell imádságban hordozni.

Ha megkérdezném a testvéreket, hogy találunk-e sportolókat a bibliai alakok között, valószínűleg furcsának találnák a kérdést. Első hallásra többségük talán azt felelné, hogy a Bibliának és a sportnak nem túl sok köze van egymáshoz. Pedig  megközelíthetjük ezt a kérdést más oldalról is: egy sportoló elszánt. Kitartó. Van kitűzött célja, amiért minden tőle telhetőt megtesz. És van egy remek mentora is, aki segít neki ebben. Nekem ezekről a tulajdonságokról, kedves testvérek, Pál apostol jut eszembe!

Gondoljunk csak az ApCsel 9,1-19 igeszakaszra, melyben Pál idejét és energiáját nem sajnálva, „fenyegetéstől és öldökléstől lihegve” fogott hozzá a keresztények üldözéséhez. Fáradhatatlan, nyughatatlan lélek volt. Igazi sportszellem. Azon a nevezetes napon, a damaszkuszi úton is éppen mozgásban volt. Krisztus ezt az eltökéltséget és kitartást, már mondhatni megszállottságot állította az Ő szent ügyének szolgálatába aznap. „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl” – mondta neki. Egy pillanat alatt kizökkentette lendületéből, megállásra kényszerítette, hogy aztán újra elindulhasson, de immár az Ő útján. Isten Fia egy életre megragadta Pált, aki ettől a pillanattól kezdve két szakaszt tudott megkülönböztetni az életében: a Krisztus előtti és Krisztus utáni életét. 

Bár Pál élete egyik pillanatról a másikra gyökeres fordulatot vett, egy dolog nem változott: a vérmérséklete. Nem lassult le, nem vett fel egy nyugodt, kényelmes tempót a missziói utakhoz, hanem valóban „futott”, méghozzá szenvedéllyel, mindig megújuló erővel. Isten kegyelméből, át tudott lendülni a legnagyobb akadályokon, nehézségeken is: az utazással járó fáradságon, a zsidó vallási vezetőkkel való konfliktusain, a fizikai és lelki megpróbáltatásokon, szenvedéseken. „Életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról” – olvashatjuk szavait az Apostolok Cselekedeteiben.

Az egyháztörténelemben számos olyan személlyel találkozhatunk, akik szintén élő kapcsolatban álltak a feltámadottal és a Tőle kapott lendülettel tettek bizonyságot a hitükről. A katolikus egyház szentjei, a protestáns egyházakban pedig Luther, Kálvin és a mártírsorsra jutott lelkészek egytől egyig magukkal sodró személyiségek voltak. Olyanok, akiket Krisztus szeretete szorongatott, és akik éppen ezért azt érezhették, hogy nem tudnak hallgatni. 

Ha megkérdeznénk az embereket, ki mit gondol: egyedül vagy csoportban könnyebb-e futni, sokan valószínűleg az egyéni futás mellett döntenének. Hiszen, aki egyedül fut, annak nem kell alkalmazkodnia senkihez: nem kell lassítania a gyengébbek kedvéért, sem pedig felzárkóznia az élen haladókhoz. Isten futói esetében nem ennyire egyszerű a helyzet: nem szigetelődhetünk el egymástól, hogy magányosan járjuk be életutunkat! Közösségeinkben nap mint nap megtapasztaljuk, hogy nem boldogulunk egyedül: kölcsönösen egymásra utaltak vagyunk! Egymás hite által erősödhetünk és mi magunk is gazdagíthatjuk a másikat az Istentől kapott kegyelmi ajándékainkkal. Testvéreim! Mi nem választhatunk. Rászorulunk egymásra, így meg kell tanulnunk együtt mozogni, közösen futni.

Isten kegyelméből, néhány évvel ezelőtt Svájcban, a Bosseyi Ökumenikus Intézetben tanulhattam. Az első héten, az intézet igazgatója egy egészen sajátos „edzéstervbe” avatott be minket. A lelkünkre kötötte, hogy az ösztöndíj elsősorban nem a lexikális tudás bővítéséről szól, hanem a kapcsolatépítésről. Arra kért minket, hogy ne temetkezzünk a könyveinkbe, hanem inkább ismerjük meg személyesen a másikat! Sétáljunk vele a parkban, üljünk le vele beszélgetni és lássuk meg, hogy ki is ő valójában: elsősorban nem római katolikus, ortodox, református, evangélikus, anglikán, metodista vagy éppen baptista, hanem testvérünk az Úr Jézus Krisztusban.

A feladat ugyan egyszerűnek tűnt, mégis nagyon nehéznek és embert próbálónak bizonyult. A tanév elején részt vettünk egy istentiszteleten, ahol a lelkész nagy szeretettel hívogatott mindenkit az Úr megterített asztalához, felekezetre való tekintet nélkül. Már éppen indultam volna az oltár felé, amikor a mögöttem lévő padból a következőket hallottam: „Persze. Mi aztán nem fogunk együtt úrvacsorázni. Ez egy vicc.” Annyira fájtak és lesújtottak ezek a szavak, hogy képtelen voltam kimenni, hogy az Úr testét és vérét vehessem magamhoz. Legszívesebben sírni lett volna kedvem. Nemcsak az elhangzott szavak miatt, hanem azért is, mert megfosztottam magam a Krisztussal való találkozástól. Úgy éreztem, mintha kiszállt volna belőlem az élet… Bevallom őszintén, nagyon elkeseredtem.

„Ez lenne az ökumené a gyakorlatban? Tényleg ennyire lehetetlen megélni az egységet?” – kérdeztem az egyik nigériai csoporttársamtól, miközben egy erdőn keresztül mentünk hazafelé. Ő, látva a vívódásomat, egyszerűen ezt mondta: „Olyan Istenünk van, aki szeret minket. Annyira, hogy mindannyiunkért odaadta az Ő egyetlenét. Lehet, hogy sok minden elválaszt, de az összeköt minket, hogy mindannyiunk bűnét magára vette azon a napon és vállalta az értünk járó büntetést.” A csoporttársam megállt a patak fölött átívelő hídon, behunyta a szemét, elmosolyodott és ezt mondta: „Tökéletes ez a hely az imára. Olyan csendes és gyönyörű…” Ezt követően, a híd korlátjára támaszkodva, imádkozni kezdett.

Azt hiszem, így mutatkozik meg a gyakorlatban, ha valakit megragad az Úr Jézus Krisztus. Nem foglalkozik mással, mint azzal, hogy kapcsolatba lépjen Vele és töltekezzen. Nem engedi, hogy megbénítsák a kellemetlen impulzusok, mert Jézusra tekint. Isten Fiára, aki meg akar ragadni szeretetével, hogy aztán soha többé ne eresszen. Arra a Krisztusra, aki önként lépett be szétszakadozott világunkba, hogy vállára vegye a súlyos keresztet mindannyiunkért.

Egyedül akkor valósulhat meg közöttünk az egység, ha tudjuk, hová érdemes néznünk: nem a múltban átélt sérelmekre, nem a másik és saját felekezetünk hibáira, gyengeségeire és nem is a minket elválasztó megannyi dogmatikai tételre. Egyedül Jézus keresztjére érdemes nézni. Ha ránézünk, akkor Ő tükröt fog tartani elénk: szenvedését látva, egyszerre szembesülhetünk Isten igazságosságával és végtelen irgalmával. Rádöbbenhetünk arra, hogy – bár nem kértük – Isten mégis megmentett minket és célt adott az életünknek: az Ő dicsőségére, érte élhetünk.

Testvéreim! Isten kegyelméből, az ökumenikus imahét során nyolc napot tölthetnek együtt felekezeteink. Nagy áldás, hogy együtt imádkozhatunk, énekelhetünk és közösen vallhatjuk meg a hitünket. Jó megtapasztalni, hogy napról napra újra együtt lehetünk és közösen dobbanhat a szívünk azért a Krisztusért, akinek életmentő áldozata összeköt bennünket. Ahhoz az Úrhoz jöhetünk, aki erővel töltötte el Pált a szolgálata teljesítéséhez, és aki minket is megújít és Szentlelkét adja.

A mai Magyarországnak nagy szüksége van a Krisztus által megragadott emberekre! Olyan testvérekre, akik számára az ökumené nem csupán egy hetet, hanem életmódot jelent: akik nem zárkóznak el a másiktól, hanem együtt tudnak szolgálni és munkálkodni abban a világban, amely sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését… Akik reményt és fényt tudnak hozni azokba a házakba és családokba, amelyekről már lemondott a társadalom… Akik láthatatlanul, sóként tudnak hatni a kiégni látszó életekben, és akik a világ világosságának követei mernek lenni a legsötétebb helyeken és helyzetekben is.

Imádkozzunk azért, hogy Isten töltse el a szívünket minden értelmet meghaladó szeretetével és békességével. Könyörögjünk azért, hogy ragadjon meg Szentlelkével, és soha többé ne eresszen minket. Fohászkodjunk azért, hogy megláthassuk a másikban a testvért és együtt futhassunk vele a cél felé, az örök életre. Nem versenyezve, egymást leelőzve, hanem megbékülve, egy szívvel és egy lélekkel, mindvégig Jézusra tekintve. Ámen.

A bejegyzés trackback címe:

http://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr3412143073

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.