Kötőszó

A világban jelen lévő terror és erőszak nyomán új és új „pray for...” mémek jelennek meg, amelyek imára hívnak Brüsszelért, Nizzáért, Egyiptomért, Isztambulért, Ankaráért, Ukrajnáért, Berlinért, az oroszokért és Szíriáért. Gyakran valóságos kommentháborúk is kialakulnak: „Ukrajna miért nem kap annyi megosztást, mint Szíria?”, „Miért imádkozunk a bűnös Nyugatért, ahelyett, hogy a Közel-Keleten szenvedő keresztények mellé állnánk?”, „Miért válogatjuk ki a keresztényeket, miért nem állunk ki egyszerűen minden ember mellett?” Kihez, kikért és miért imádkozunk?

Szerző: Seben Glória lelkész

Pray for Paris – ezzel a felszólítással terjedt a szociális médiában számos kép, üzenet a tavaly novemberi terrortámadást követően. Akárcsak a Charlie Hebdo-t ért támadás után, itt is futótűzként terjedt a szolidaritási akció, azzal a fontos különbséggel, hogy itt a terjedő mémek spirituális tartalmat is hordoztak, nevezetesen, hogy ki-ki a saját felfogása szerinti istenhez imádkozzon a helyzetért. A párizsihoz hasonló események és a világban jelen lévő terror és erőszak nyomán új és új mémek jelentek meg – kisebb-nagyobb népszerűséggel, részben egymással is versengve – amelyek imára hívnak Brüsszelért, Nizzáért, Egyiptomért, Isztambulért, Ankaráért, Ukrajnáért, Berlinért az oroszokért és természetesen Szíriáért. Imádkozzunk az üldözött keresztényekért és muszlimokért.

A mémek természetesen megosztással jártak, nemcsak abban az értelemben, hogy sokan kattintottak a „Share” gombra, hanem a vélemények is megoszlottak, hogy jó-e ezt így terjeszteni. Egyes posztok alatt valóságos kommentháborúk alakultak ki.

A vallástalanok azt kérték ki maguknak, hogy miért kellene egy egyértelműen vallásos tartalmat hordozó képpel kifejezniük a szolidaritásukat. A keresztények egy része amiatt aggódott, hogy a vallások határainak elmosódásához járulunk hozzá, ha úgy teszünk, mintha minden ima pontosan ugyanahhoz az istenséghez szólna, és ez Krisztus univerzális igényének feladását jelentené. Mások semmi kivetnivalót nem találtak még abban sem, hogy a különböző vallások hívei egy légtérben imádkozzanak a világ békéjéért, és jogot formáltak, hogy lenézzék azokat, akiket ez megbotránkoztatott.

Az is érdekes volt, ahogyan bizonyos posztok szemrehányóvá váltak: „Ukrajna miért nem kap annyi megosztást, mint Szíria?”, „Miért imádkozunk a bűnös Nyugatért, ahelyett, hogy a Közel-Keleten szenvedő keresztények mellé állnánk?”, „Miért válogatjuk ki a keresztényeket, miért nem állunk ki egyszerűen minden ember mellett?”

Egy fiatalember nemrégiben az általam megosztott, a szíriai háború civil áldozataiért megfogalmazott imádság alatt elhelyezett kommentben az „Unlike” gombot hiányolta. Azóta is foglalkoztat, mi lehet ennek a fiatal férfinak a fejében az imádságról, arról, hogy a keresztények kihez, kikért és milyen indíttatásból imádkoznak. 

Miért fájt ennek a fiúnak, hogy a világ másik oldalán élő idősekért, nőkért és gyerekekért, akik halottak, sebesültek, nincs otthonuk és éhesek – én imádkozom.

Ez nem került egy fillérébe sem, nem vett el tőle sem jelenlegi sem reménybeli munkát, lehetőséget, erőforrást. Semmi félnivalója nem volt, hiszen „csak” imádságról van szó. Vagy mégsem?

Mit jelent számomra az imádság – másokért? Kikért kell és lehet imádkoznom? Vannak-e az imádságnak határai? Kinek van szüksége az imáimra? Helyettesíti az ima az irgalmasság cselekedeteit?

Kihez?

Az imádság és az imádat szavak a magyarban közös gyökkel rendelkeznek. A Szentírás nagy hangsúlyt helyez arra, hogy kihez szólnak az imádságaink, kit szólít meg az imádatunk, ki előtt borulunk le. Ezért kelnek ki a próféták a bálványimádás ellen.

Az imában természetesen nagyon gyakran nem is Isten előtt borulunk le, hanem az előtt, akit istennek képzelünk. Az általunk faragott kép, talán nem kezünk, de agyunk és szívünk készítménye előtt. Az ilyen imában önmagunk és kívánságaink körül forgunk, nem válunk nyitottá arra, amit Isten akar. A bálvány-imádságot onnan ismerhetjük fel, hogy nem változtat meg minket. Látszólag élünk valamiféle imaéletet, mégis mindig annyiban maradnak a dolgok, nem fejlődik a személyiségünk. A bálványok sohasem kívül veszélyesek, mi mégis szinte kizárólag a másik ember életében felfedezni vélt bálványokat kívánjuk porig rombolni. Pedig a hamis istenség imádata az én szívemet rontja, ha más borul le előtte, az legfeljebb a rossz példa miatt veszélyes rám.

Kikért?

Már Jeremiás próféta azzal a felszólítással döbbenti meg a babiloni fogságban élő júdaiakat: „Fáradozzatok annak a városnak a jólétén, ahová fogságba vitettelek titeket, és imádkozzatok érte az Úrhoz, mert annak a jólététől függ a ti jólétetek is!” (Jer 29,7). Ebben a prófétai felszólításban az eredeti héberben a ’shalom’ szót találjuk, amely békességet, jólétet, teljességet is jelenthet.  Ez a döbbenet fokozódik az Újszövetségben, ahol Jézus („Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket” Mt 5,44) „…áldjátok azokat, akik átkoznak, és imádkozzatok azokért, akik bántalmaznak titeket!” (Lk 6,28).  és az apostolok („Arra kérlek mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért” 1 Tim 2,1; Áldjátok azokat, akik üldöznek titeket; áldjátok és ne átkozzátok.” Róm 12,14).

Nemcsak a saját nép, nemcsak a szűk értelemben vett keresztény testvéri közösség, hanem a mások, a külső csoport, az idegen, sőt az üldözők és az ellenség szeretetére és az értük mondott imára szólítanak fel.  Nincs kivétel: a császárért és a zsarnoki elöljárókért, a kíméletlen rabszolgatartóért, a hitetlen családtagokért, röviden minden emberért imádkozni kell.

Akárcsak a szolidaritás és a jóság tetteiben, az imádságban is első renden a hozzánk tartozókra, közel lévőkre, hittestvéreinkre gondolhatunk, de ez nem jelenti azt, hogy a többieket teljesen kizárjuk belőle.

Milyen indíttatásból?

Joggal merülhet föl a kérdés, hogyan is imádkozhatnék őszintén valakiért, akit gyűlölök, vagy akitől félek. Nem az ima őszinteségét rabolja el, ha olyanokért is közbenjárok, akik ellenségeim? Jézus és nyomában az apostolok azonban nem véletlenül akarják a válogatás nélküli közbenjárást. Tudják jól, hogy az ima nem Isten szívét változtatja meg, hanem az emberét, aki imádkozik. Matta El Meszkin kopt lelki vezető szerint az imában egyre teljesebben átformálódunk Krisztus képére, akit imádunk. Az imádság nem arra való, hogy Isten figyelmét felhívjuk valamire, mintha eddig nem tudta volna nálunk jobban is, mire van szükségünk. Az imában mi változunk meg, mi hangolódunk rá Isten szívére, amelyet megmutatott számunkra Jézus Krisztusban.

Isten a vele ellenséges emberi világ frontvonala mögé lépett be, amikor megszületett a betlehemi gyermekben. Jézus maga is imádkozott az őt keresztre feszítőkért, a halálát követelő őrjöngő tömegért.

Az Ő Szentlelke által vagyunk képesek imádkozni mindazért, amit kérnünk kell, ha emberileg képtelennek is érezzük magunkat, hogy könyörögjünk. Az ellenségért imádkozva képtelenek vagyunk egyúttal gyűlölni őt vagy félni tőle: rádöbbenünk, hogy élete, akárcsak a miénk, végső soron Isten kezében van, s ha az ellenfél nem tudja ezt, akkor nem irigységünkre és dühünkre, hanem szánalmunkra méltó. Az ima erejének óriási szerepe van abban, hogy a szeretet győzzön a gyűlölet fölött.

Az imádság ugyanis sohasem helyettesíti, hanem előkészíti a cselekvést. Ha az imáink középpontjában valóban Krisztus lelkülete és az Isten akaratának engedelmeskedés vágya áll, akkor az imából fölkelve égni fogunk a vágytól, hogy Isten szeretetét az irgalom cselekedeteiben is megvalósítsuk. Az egyháznak visszatérő tapasztalata, hogy a legnagyobb hatású ébredési mozgalmak, amelyek a szeretet cselekedeteit életre hívták, néhány ember elkötelezett, lelkes imádságából robbantak ki.

Az evangélikus istentisztelet végén a záró imádság neve ’oratio oecumenica’, ami szó szerint az egész lakott földért imádkozást jelenti. Valóban megjelennek ezekben az imádságokban közelebbi és távolabbi közösségeink, gyülekezetünk, egyházunk, hazánk és a világ vezetői, a szenvedők, betegek, halállal vívódók. A társadalom perifériáján élők, a családok és a magányosok, az idősek, a fiatalok, a gyermekek. A hozzánk hasonlók és a mások.

Nem tartom magamat érett imádkozónak, szeretnék fejlődni a közbenjárásban is. Szeretném, hogy ne én mondjam meg Istennek, hogy mit kéne tennie az ellenségeimmel, ahogyan az átokzsoltárokban fakadnak ki a megalázott költők. Azt szeretném, ha ő mondaná meg nekem, hogyan viselkedjek én az ellenségeimmel. Vágyom arra, hogy megtanuljam Jézus lelkületét, akit mindig úgy emlegetünk, hogy Ő nem egyszerűen az ellenségei keze által halt meg, hanem az ellenségeiért. Éppen ezzel békítette meg az emberiséget Istennel.

Ezért imádkozhatunk akárkiért.