Kötőszó

Miként illeszthető be családi életünkbe, értékeink közé hiteles, hihető módon a Télapó-sztori? Voltaképp ki mondja meg, mi a jó és mi a rossz? Nem magunkat istenítjük-e, miközben a jóra tanítjuk, neveljük, fegyelmezzük, hovatovább saját képünkre igyekszünk formálni öntörvényű, eleven csemeténket? A gyerekről vagy rólunk szól a Mikulás-történet?

Szerző: Kinyik Anita

A szociális érzékenységéről híres, a 3-4. században élt myrai (ma törökországi kis település) püspök, a katolikus és a görögkeleti egyházak Szent Miklósa egy valóságos személy volt, aki a róla fennmaradt egyik legenda szerint, ha nem is „cukrot, diót, mogyorót”, de aranyat ejtett egy leány kéményben száradó harisnyájába. A legendákon túli tény, hogy a szüleitől örökölt vagyont a püspök szétosztotta a szegények között, és szívügye volt a szegény gyerekek sorsa.

Nagy kérdés, hogy a mai fogyasztói társadalom gyermekeinek hogyan lehet ennek esszenciáját – a trendi vegán édességek mellett – a csizmába csempészni. Hogy maradhat meg valami az őseredeti „mikiségből”, illetve mit tehetünk, hogy a jó öreg szocialista „télapóság” se veszítsen mitikus erejéből? Sokféle elvárás terheli a már így is széles puttonnyal megrakott szülők vállát, a legsúlyosabb azonban a zsák mélyén lapul.

És gyakran ott is marad, hacsak a szülő nem fektet lelki energiát abba, hogy átgondolja, családi életükbe, értékeik közé miként illeszthető be hiteles, „hihető” módon a Télapó-sztori. Felrázó erejű lehet, ha például a Mikulásnak kanyarított – jó gyerek voltam-kezdetű – levelet a szülő visszaolvassa és rájön, hogy ő maga is írhatna, saját viselkedésével számot vetve egy ilyen listát.

Felettes énje már párszor bejelzett, mint Rudolf rénszarvas orra, amikor száján – az indulásra bírás szándékával – valami nagyon gyenge, korrumpáló szöveg csúszott ki a törvényszerűen épp szanaszét rohangáló gyereknek címezve. A „ha nem, akkor…” kezdetű tekintélyelvű mondatok visszhangoznak a szülő fülében, könnyebb azonban szélnek ereszteni őket. „Most jól csináltad, megdicsérlek. Ez rossz, ezt nem szabad. Ne! Állj! Fejezd be, azonnal gyere ide!!” Az ember már unja saját magát, hát még ezeknek a merev, értetlen, fantáziátlan mondatoknak a címzettje…

Folyton osztályozunk, meg ide-oda pakolunk, rendteremtő igyekezetünk határtalan, miközben odabent az esetek többségében koránt sincs rend, káosz van. Abból aztán nehéz kihallani azt a hangot, amely a helyén kezel minden hétköznapi szituációt, ezeket a kis etikai próbatételeket. 

Voltaképp ki mondja meg, mi a jó és mi a rossz? Nem magunkat istenítjük-e, miközben A JÓra tanítjuk, neveljük, fegyelmezzük, hovatovább (ó, borzalom!) saját képünkre igyekszünk formálni öntörvényű, eleven csemeténket? A legfőbb kérdés tehát – Miklós napján túl is –, hogy miként menthetjük meg krampusz-becsületünket?

Azt javaslom, kezdjük el baromi gyorsan, alaposan pucolni a csizmánkat, és reménykedjünk benne, hogy ne a folyton kritizáló, ítélkező énünk legyen az, amely a mérleg serpenyőjét a Nagy (még a Télapónál is nagyobb!) Megmérő kezében a „rossz gyerek” címke irányába dönti, és ígérjük meg, hogy az új esztendőben – jó fölnőtt módjára – felül merjük bírálni bírálatainkat.