Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

Reformáció 2016: az egyháznak mindig meg kell újulnia
Mi ma a legnagyobb tekintély egyházunkban?  

Amikor emlékezünk egy ünnep jelentőségére, hajlamosak vagyunk leegyszerűsítve, sablonosan gondolkodva kezelni a kérdéseket. 2016 október 31-én a reformáció 2017-ben esedékes, 500. évfordulójának emlékéve kezdődik el, és ez nagyszerű alkalmat adhat arra, hogy ne csak emlékünnepként tekintsünk a reformációra, hanem igyekezzünk annak lényegét megtalálni és az események igazi üzenetéhez eljutni. 

Szerző: Thurnay Béla

„Nincs már időnk fényes egyházi ünnepekre, amelyekben saját magunkat jelenítjük meg önmagunk előtt, nem akarjuk többé a reformációt így ünnepelni! – Hagyjátok végre a halott Luthert a maga nyugtában, és hallgassátok az Evangéliumot, olvassátok az ő Bibliáját, halljátok itt magát az Isten igéjét!” Dietrich Bonhoeffer: Halhassátok az evangéliumot!

Fel szokták tenni a kérdést: Mikor szakadt el Luther Márton az római katolikus egyháztól és alapította meg az evangélikus egyházat? A válasz: Egyiket sem tette, mert Luther a római katolikus egyházban akarta az egyedül megigazító Krisztusról szóló evangéliumot hirdetni, a tanítást és a szokásokat megtisztítani, a népet felemelni, igaz hitében erősíteni. A szakadást a kiátkozás (1521) idézte elő, majd a tridenti zsinattal (1563) véglegesítette a római egyház.

Luther az 1521-es helyzet után óriási pásztori és teológusi munkával gondozta a római egyházból kirekesztett evangélikus gyülekezeteket.

Az ilyen és ehhez hasonló kérdések nemcsak tájékozatlanságból fakadnak, hanem abból is, hogy amikor emlékezünk egy ünnep jelentőségére, hajlamosak vagyunk leegyszerűsítve, sablonosan gondolkodva kezelni a kérdéseket. 2016 október 31-én a reformáció 2017-ben esedékes, 500. évfordulójának emlékéve kezdődik el, és egy nagyszerű alkalmat adhat arra, hogy ne csak emlékünnepként tekintsünk a reformációra, hanem igyekezzünk annak lényegét megtalálni és az események igazi üzenetéhez eljutni.

A reformáció előzményei

A reformáció összetett történelmi jelenség, amelynek elemei, törekvései és meghatározó tényezői már korábban is megjelentek, de a 16. század előtt csak kisebb hatással voltak a latin (római) egyház életére illetve a nyugati országok rendjére.

Ilyen előzménynek tekinthetők például:

  • A kolduló rendek is egyszerűségre törekedtek és ők is prédikáltak a népnek.
  • Peter Valdes, John Wyclif, Jan Hus is prédikáltak a népnek és vitattak némely egyházi tant vagy kegyes szokást.
  • A reformáció előtti időkben is végezte az alsópapság a nép lelkipásztorolását, és kevés közük volt az egyházfejedelmek hatalomban fürdő életéhez.
  • A királyok többé-kevésbé mindig szemben álltak azzal, hogy a pápa uralkodjék az ő országukban, beleszóljon a helyi egyház személyi és anyagi kérdéseibe.
  • A humanizmus fő tudományos törekvése is az volt, hogy az egyház teológiája térjen vissza a szövegforrásokhoz, kritikus igényességgel vizsgálva azokat, elhagyva a naiv meséket és a kétes eredetű hagyományokat.

Mi volt akkor a 15. századi egyházban és Európában az, ami a reformációban új erővel megjelenve maradandó hatásúnak bizonyult?

Luthert a lelkipásztori aggodalom vezette

1517. október 31-én Luther Márton, a wittenbergi Stadtkirche lelkipásztora levelet írt elöljárójának, Albrecht mainzi érseknek. Azt követelte tőle, hogy állítsa le a búcsú hirdetését. Idézet a levélből:

„Ama balhit miatt panaszkodom, amire ebből [a búcsúhirdetésből] a szegény együgyű nép jut, [mert] a boldogtalan lelkek azt hiszik, hogy ha búcsúleveleket váltanak, akkor már biztos számukra az üdvösségük… Én édes Istenem! Így vezetik a te gondozásodra bízott lelkeket, drága Atya, az [örök] halálba.” … „ Mekkora szégyen egy püspöknek, hogy az evangéliumról egy szava sincs, és csak a búcsúval való lármázást juttatja a népnek.”

Luther Mártont tehát a lelkipásztori aggodalom vezette, mikor erre a nagy lépésre szánta el magát. És amikor püspökétől intézkedést kér, őt is főpásztori felelősségére figyelmez­tette.

Aktuális kérdések: Vajon a mi mai egyházaink is a legfontosabbnak tartják szolgálatukban a lelkipásztorolást? Vajon főpásztoraink, professzoraink, egyházkormányzóink mekkora felelősséget tudnak viselni – a társadalmi vagy tudományos elvárásokból fakadó feladatoknak való megfelelés mellett – azért, hogy a népnek, az elkeseredett lelki szegényeknek a megváltó Krisztusról szóló jó hírt hirdessék az egyház szolgái?

Harc a teológiai tévedésekkel szemben

Luther lelkipásztori aggodalma az egész egyházi életre is kiterjedt, ezért szükségesnek látta, hogy az egyház tanításának és kegyes szokásaink több tételét is közösen vegyék vizsgálat alá teológusok és püspökök. 1517. október 31-én Luther Márton teológiai doktor összeállított 95 teológiai tételt, és megküldte számos egyetemeknek megvitatás céljából. Ezekben Luther nem csak a búcsút támadta, hanem kétségbe vonta, hogy az egyháznak illetve a pápának hatalma és joga lenne a bűnöket megbocsátani. Az egyháznak az Isten kegyelmét és bocsánatát kell hirdetnie.

Ez azt jelenti, hogy nemcsak az egyszerű népet féltette a megtévesztéstől, hanem felismerte, hogy az egész egyházat veszélyezteti a búcsú hirdetése és gyakorlata, mert emögött súlyos teológiai tévedés is van. A megoldást egy komoly hitvitában kereste, amit a tételek meg­fogalmazásával és megküldésével szándékozott megnyitni. Ez a hitvita nem alakult ki, viszont a tételek hetek alatt elterjedtek egész Németországban.

Aktuális kérdések: Vajon a teológia tudós művelőit foglalkoztatják-e az egyházainkban előforduló téves nézetek, rövidzáras teológiák? Vajon előállunk-e megalapozottabb teológiai tételekkel, hogy ezeket az elkötelezett hitű szakmai közvélemény megvitassa, és ami jó, azt magáévá tegye?

Az evangélium üzenete a legnagyobb tekintély

1517 ősze után három év olyan hitvitákkal telt el, amelyek nem a felvetett kérdés tisztá­zására irányultak, hanem Luthert akarták elhallgattatni. A vitában Luther négy nevezetes írása jelent meg, éspedig a jócselekedetekről, az egyházi állapotok javításának nemzeti felvállalásá­ról, az egyház „babiloni fogságáról”, és a keresztyén ember szabadságáról. Végül 1520-ban Róma megfenyegette, 1521-ben pedig kiátkozta. Ő válaszul nyilvánosan elégette az első, fenyegető bullát, sőt vele együtt a Codex Iuris Canonici-t is, a római egyház törvénykönyvét, ezzel kifejezve, hogy az evangéliumnak kell engedelmeskedni az egyházban, és csak ezután jön az emberi rend. – A pápai átok nem tudta megsemmisíteni Luthert és az evangélikusokat, hanem egyházszakadást idézett elő.

Aktuális kérdések:Vajon mit találnánk, ha megvizsgálnánk, hogy tényleg az evangélium üzenete-e a legnagyobb tekintély, a legfontosabb cél egyházainkban, törvényalkotásunkban, egyházkormányzásunkban, lelkész-nevelésünkben, gazdálkodásunkban, sajtónkban, hitoktatásunkban, gyülekezeti életünkben, kegyességünkben?

A lelkiismeret szabadságának valódi értelme

1521 tavaszán Wormsban a Német-Római Császárság birodalmi (rendi) gyűlésén visszavonulásra szólították fel Luthert. Ő mindent megfontolva nem vonta vissza az egyház megreformálását kívánó iratait, ezért Károly császár birodalmi átokkal sújtotta őt: vagyis ezután bárki megölhette. Uralkodója, Bölcs Frigyes szász választófejedelem védelmébe vette, és elrejtette őt. Luther Wartburg várában néhány hónap alatt németre fordította az Újszövetséget. 1522 februárban – nem törődve a birodalmi átokkal – visszatért Wittenbergbe, és folytatta harcát az egyház reformációjáért. Művelt humanisták és elkötelezett plébánosok csatlakoztak mozgalmához, és néhány német fejedelemség és birodalmi város is, de ezek kisebbséget jelentettek a birodalmi gyűléseken. A császár és a katolikus rendek próbáltak megszorításokat foganatosítani az evangélikus rendek felé. 1529-ben a második speyeri birodalmi gyűlés tovább akarta korlátozni az evangélikusok vallásgyakorlását. Ekkor születik az evangélikus rendi kisebbség protestáló (tiltakozó) irata, amelyben kinyilatkoztatják, hogy a birodalmi határozatot lelkiismereti okból nem tudják elfogadni. Azt írják:

„Az Isten tiszteletének és az ember lelke üdvösségének és boldogságának ügyét illetően minden egyes embernek magáért kell Isten elé állnia, és számot adnia.”

Ez a „protestáns” nyilatkozat az egyik legalapvetőbb emberi szabadságjognak, a lelkiismereti- és vallásszabadságnak volt igen korai deklarálása magas politikai fórumon, egy birodalmi gyűlés nyilvánossága előtt.

Aktuális kérdések: Vajon posztfeudális, posztkommunista, neoburzsoá korunk liberálisai tudnak-e arról, hogy a lelkiismeret szabadsága nem hivalkodó szólam, hanem a lelkiismeret gyötrődésében Istent kereső ember küzdelmének a tiszteletben tartása, és az istenkeresők bátorítása a lelki felelősség önálló vállalására, ami bizony minden társadalom számára nagy erőforrást jelent?

Középpontban a prédikáció és a tanítás

Az 1520-as évektől kezdve az evangélikus és Svájcban a református gyülekezetek meg­szervezték életüket. Legfontosabb változás, hogy nem a miselátogatás és a gyónás lelki kény­szere maradt a középpontban, hanem a prédikáció és a tanítás. A reformátorok a híveket lelki felnőttnek, hitükben tájékozódni képes, és lelki döntéseikben önálló egyháztagoknak akarták nevelni. A Biblia a prédikáció alapja, és az igehirdetés hitet akar ébreszteni a kárhozattól való félelem sötétjében, vigasztalni Isten kegyelmének jó hírével. Az evangélium hirdetése a középpont:

Isten a Krisztusért igaznak fogad el minket, felesleges a vallási stréberség, szabadok vagyunk minden lelki zsarnokságtól. De fontosak a hívő szívből fakadó jóság és szeretet cselekedetei. Minden szolgálat, minden munka, minden társadalmi státus egyaránt kedves Istennek.

Meg kell jegyezni, hogy a Biblia ekkor és még kétszáz évig drága és ritka könyv volt, ezért a reformátorok tanító kátékat, valamint tanító és kegyességre is nevelő énekeket adtak a nép kezébe.

Aktuális kérdések: Vajon ma mennyit törődünk az egyszerű emberek, olykor zavaros vallási képzetektől vezérelt hívők rendszeres tanításával, hogy a mindennapi életben segítsük begyökerezni őket az egyház tiszta tanításába, aktuális üzeneteibe? Vajon ma milyen szerepet szánunk a gyülekezeti éneknek vagy a káténak?

Reformáció és politika

A reformációt meg szokták vádolni azzal, hogy politikai érdekek indították el és segítették elő sikereit. Valóban szerepet játszottak a reformációban – az egyház megtisztítá­sának szándéka, és a humanizmusnak, a szellemi igényességnek az áramlata mellett – a hatalmi törekvések illetve az ilyenek ellen való küzdelem is. De hát ezenkívül jelentős szerepet játszottak mindabban, ami megtörtént, a társadalmi mozgalmak is, mint a paraszt­lázadások, vagy a nemesség és a városi polgárság érdekérvényesítő harcai, és közvetve a pénzgazdálkodás és az árutermelés fellendülése is. Az egyre erősödő központi királyi hatalom „államosította” az egyházi és kolostori vagyont, éspedig függetlenül a reformációtól. És nemcsak a királyok, de a nemzeti katolikus egyházak egyike-másika is ki akarta küszöbölni a pápa beleszólását az egyházkormányzat lényeges kérdéseibe. Meg kell jegyezni azt is, hogy a reformáció kirobbanásában és széles elterjedésében fontos szerepet játszottak a pápák világi hatalmának háborúi és mérhetetlen pénzkövetelései, továbbá a püspökök hatalmi visszaélései. Még nagyobb szerepet játszott a politika az ellenreformáció kíméletlen megvalósításában. Érvényesült egy régi igazság:

az uralkodónak szüksége van az egyház társadalmi szolgálatára, hogy stabilizálja uralmát, és az egyház világi szervezete is szívesen elfogadja az államhatalom segítségét, hogy működését emberi vonalon is biztonságban érezhesse.

Igazságtalanok lennénk azonban, ha elfeledkeznénk arról, hogy a protestáns országok­ban is folytak harcok a királyi hatalom és az egyházak vezetése között. Nincs idő és mód arra, hogy minden országban és minden korszakban áttekintsük a világi hatalom és az egyház önkormányzatának viszonyát, különösen, ha számba vesszük, hogy a világi hatalomnak nem csak központi, állami szintje működött, hanem helyi, pl. városi kormányzatok is. És arról sem szólunk most, hogy az anabaptisták (újrakeresztelők), az un. spirituális mozgalmak és az antitrinitáriusok (Szentháromság-tagadók) általában államellenesek, sőt egyház-szervezet ellenesek is voltak.

Sok országban az evangélikus ill. református prédikáció és a bibliás kegyesség „udvari vallás”-ként indult. Például Dániában és Svéd­országban, de Magyarországon is, II. Lajos és Habsburg Mária királyi udvarában; eleinte ellenkezve az ország nemességének véleményével (nálunk pl. Werbőczyével). Itáliában Ferrara valamint Modena hercegi, és Nápoly királyi udvarában alakult ki humanista-református élet. Nagyon lényeges azonban, hogy ez csak a kezdetet jellemezte, és a reformáció egyházújító mozgalmának fő harcosai a művelt és odaadó szolgálatot végző lelkipásztorok és tanítók voltak, akik az egész népnek hirdették az igét. – Nem mindenütt tudtak a protestáns egyházak népegyházként megmaradni, a latin országokban föld alá kényszerítették a protestánsokat, egyes országokban pedig teljesen likvidálták őket. Egyházaink illetve evangéliumi közösségeink azonban a külső elnyomás és a belső viták és tévutak ellenére is sok helyen tovább éltek. Hitünk szerint ez a Szentlélek munkájának eredménye.

Mai kitekintés: Emlékezzünk hálás szívvel azokra a régi pásztorokra, akik életüket áldozták a gyülekezetek, a nép lelki üdvösségének szolgálatára, és ebben a szolgálatban mindig igényesek voltak a szellemi felkészülés terén is. Legyenek ma is példaképeink!

Ne feledjük, hogy a Szentlélek minden keresztény közösségben egyaránt munkálko­dik, a katolikusban, az ortodoxban és a baptistában is. Mindenütt ő ébreszti a szívekben a bűnbánatot, és a hitet Isten megigazító kegyelmében, és csakis Ő vezet minket tovább az új életben, a megszentelődésben. Ez azt jelenti, hogy senki nem hiheti azt, hogy az ő egyháza az „egyedül üdvözítő egyház”. Ezért ne csak a „másvallásúak” „megtéréséért” imádkozzunk, hanem a saját közösségünk hitének és szeretetének megújulásáért is. Ezt a felelősséget rója ránk annak felismerése, hogy „ecclesia semper reformanda est”:

Az egyháznak, [a szentek egyetemes közösségének] mindig meg kell újulnia!

A szerzőről

Thurnay Béla (1932) - okleveles vegyész, 1990-1993-ig, nyugdíjazásomig a Közlekedési-Hírközlési Vízügyi Minisztériumban főmunkatársa.1989-1992 között elvégezte a Magyarországi Evangélikus Egyház Levelező Teológiai Tanfolyamát, 2003-ban lelkészvizsgát tett, de végülis a megváltozott szabályok miatt nem avatták föl. Lelkészi szolgálatot végzett 1991-től a Budapest-Csillaghegyi (Békásmegyeri) Evangélikus Egyházközségben, 2000-től pedig Piliscsabán. Ma is szolgál istentiszteleten, kisegítő jelleggel. 1986-ban aláírta a Testvéri Szó-t, 1991-2000 között zsinati tag volt, 1997-től annak világi elnöke.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr3011915373

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

277475082_307565714663340_7779758509309856492_n.png
kevelet_tr.png

ksz.png

Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása