Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

Így fogott össze a norvég egyház a diktatúra ellen
Egy példátlan történet emberségről és hitről

A nemzetiszocialista hatalomátvétellel szembeni norvég egyházi összefogás a második világháború idején bebizonyította: az egyház erőszakmentes ellenállása konkrét gátja lehet a szélsőséges nézetek megszilárdulásának egy társadalomban. 1940 és 45 között norvég evangélikus püspökök határozott állásfoglalásai nyomán ellenállási mozgalom indult, amely mögé az akkor hivatalosan 96 százalékban evangélikus Norvégia lelkészi karának 90 százaléka felsorakozott, és ezzel gyakorlatilag eszköztelenné tették az államhatalmat.

Szerző: Laborczi Dóra
bishop_berggrav.jpgEivind Berggrav

Norvégia német megszállása után, 1942. februárjában Josef Terboven, Norvégia német birodalmi biztosa miniszterelnökké nevezte ki Vikun Quisinget, a norvég nemzetiszocialista párt (Nasjonal Samling) alapítóját és vezetőjét, miután – a trónjától korábban már megfosztott – Håkon király Angliába menekült. Quisling pártja már korábban sem tudott nagy tömegek támogatására szert tenni, hivatalba lépése utáni, az ifjúság nevelését célzó intézkedései – melyek gyermekek és fiatalok a náci pártszervezetekbe kényszerítését is jelentették – pedig tömeges társadalmi ellenállást váltottak ki, elsősorban a szülők, a pedagógusok és az egyházak képviselői részéről. Utóbbi az egyházi nyilvánosság minden eszközét latba vetve ütközött a kormánnyal.

Ennek az ellenállásnak kulcsfigurája volt Berggrav püspök (nyitóképünkön), ám mindahhoz, hogy az ezek után kibontakozó harc a jogállamiságért és az egyház szabadságáért sikeres legyen az is kellett, hogy a lelkészi kar szinte egy emberként zárt össze a hatóságokkal és a kollaboráns kormánnyal szemben a püspök oldalán. Püspökök és lelkészi kar közös fellépése tette a norvég ellenállás egyik legjelentősebb szereplőjévé az evangélikus egyházat.

„Ha az állami felsőbbség engedélyezi az erőszakot és a jogtalanságot, és nyomást gyakorol a lelkekre, akkor az egyház válik a lelkiismeret őrévé” – írja Berggrav püspöktársainak egy (Skancke kultuszminiszterrel folytatott) kormányzati egyeztetés után 1941-ben. A püspök még az ökumenikus mozgalomban tett szert nemzetközi és diplomáciai tapasztalatokra, ezért kezdetben a párbeszéd elősegítésére törekedett. Legelső püspöki megnyilatkozásaiban nem megy nyíltan szembe az államhatalommal, amiért akkor és később is komoly kritikákat kap. Hamar felismeri azonban a párbeszéd lehetetlenségét és a Hitler vezette Németország diktatórikus szándékait, a nyílt szakítással és állásfoglalással azonban kivárt addig, amíg az államhatalom intézkedései során közvetlen egyházi érdekek sérültek. (Szándéka mögött az állt, nehogy annak a gyakran hangoztatott vádnak adjon alapot, mely szerint az egyház illetéktelenül üti az orrát állami ügyekbe.)

Az egyre sokasodó hatalmi túlkapások egyesítették Norvégia keresztényeit, a különböző kegyességi irányzatok között tapasztalható, kiéleződő megosztottság elmélyülése helyett ezek a csoportok elkezdték egymással keresni a kapcsolatot és megalapították a Közös Keresztény Tanácsot, amely később hatalmas súlyt adott minden közös megnyilatkozásnak.

A rohamosztagosok túlkapásai sokasodtak, a független bíráskodás sérülése miatt lemondott a Legfelsőbb Bíróság, a kultuszminisztérium pedig nemzetiszocialista lelkészek bevonását erőltette. 1940 őszén pedig megjelent az a rendelet is, mely szerint a hatóságok feloldhatják a lelkészeket a gyónási titoktartás kötelezettsége alól. Mivel ezekben a kérdésekben a gyülekezetek is világos állásfoglalásra vártak, a püspöki kar pásztorlevelet bocsátott ki, melyet 1941 februárjában nyomtattak ki 50 000 példányban és február 9-én olvasták volna fel a lelkészek Norvégia szerte. 14 000 példányt még Osloban lefoglaltak és a Gestapo kihallgatta a püspököt, és a minisztériummal együtt nyomást gyakorolt, hogy a leveleket tartsák vissza. A tilalomnak végül eleget tettek, de kihirdették, hogy rendőrségi tilalom miatt nem tudják felolvasni a körlevelet. Ezután a levél titokban terjedt az emberek között, és ilyen határozott állásfoglalás olvasható benne:

„Az egyház nem az állam. És az állam nem az egyház. Az államhatalom külsőleg megkísérelheti, hogy kényszert alkalmazzon az egyházzal szemben, az egyház azonban lelki és szuverén közösség, amely Isten igéjére és a hitbeli közösségre épül. Az egyház minden emberi gyarlósága ellenére is rendelkezik Isten elhívásával és felhatalmazásával, hogy az ő törvényét és evangéliumát hirdesse minden népnek. Ezért az egyház soha sem hallgathat ott, ahol Isten parancsolatát félredobják, és a bűn lép elő. Ilyenkor az egyház rendíthetetlenül megáll, és ebben a sajátos feladatában semmilyen államhatalom nem korlátozhatja.”

Ezzel a levéllel tárta nyilvánosság elé az egyház lelkiismereti aggályait, biblikus, hitvallásos és jogi kritikáját az államhatalommal szemben és vállalta a nyílt összeütközést.

Berggrav püspök és Vidkun Quisling

Nem csoda, hogy ezek után az állam szorosabbra fogta a gyeplőt és minden hitbeli, lelkészeket és egyházat érintő döntést a velük való egyeztetés nélkül vitt keresztül. Mivel a norvég evangélikus egyház államegyház volt, a lelkészek egyúttal köztisztviselőként érintettek voltak abban a Treboven által keresztülvitt döntésben, hogy minden személyi változást, amely az állami szférában történik, a norvég náci pártnak kell jóváhagynia. Ezután 43 érdekképviseleti szervezet, köztük a lelkészegyesület is bejelentette tiltakozását.

Ekkor az egyház és a civil szféra minden szereplőjének részéről példás reakció-sorozat kezdődött.

  • 1941 februárjában jelent meg a kultuszminisztérium új iskolai tankönyve Luther Kis kátéjából, melynek borítója a norvég náci párt jelképét, a vörös-sárga színű napkeresztet ábrázolta. És ilyen mondatok szerepeltek benne: „Mindenekelőtt engedelmességgel tartozunk a vezérnek és az állam kormányzatának.” Az általános tiltakozás nyomán a minisztérium végül engedélyezte a választást az állami és Berggrav püspök tankönyve között.
  • Ebben a hónapban született a rendelet a rádiós igehirdetések ellenőrzéséről. Tiltakozásul a legtöbb lelkész nem vállalt rádiós szolgálatot.
  • Snecke miniszter levélben utasította a lelkészi kart, hogy az evangélium építő és örökkévalóságról szóló vonásait állítsák előtérbe; „az egyház istentiszteletei ne érintsék a politikai szétszakadtságot, amely sajnos szomorú tény népünk életében.” A püspökök tiltakoztak amiatt, hogy a minisztérium az ő megkeresésük nélkül adott ki körlevelet és Berggrav egy magánlevélnek álcázott körlevélben válaszolt, a püspöki kar pedig június 12-én hivatalos körlevelet adott ki, melyben megerősítették, hogy az egyház életébe kívülről senki nem avatkozhat bele és nem gyakorolhat nyomást.
  • A norvég náci párt kísérletet tett arra is, hogy a harangokat német hadicélokra való felhasználás céljából begyűjtsék, ám Berggrav tiltakozására ettől a tervtől is elálltak.
  • A püspököt próbálták beszervezni a szovjetekkel szembeni „keresztes hadjáratba” is. Amikor a német vezetők azzal érveltek, hogy minderre azért van szükség, mert a bolsevizmus elleni harc a sátán elleni küzdelmet jelenti, Berggrav így válaszolt: „Legyünk realisták! Itt inkább az ásványról és az olajokról van szó!” A náci propaganda válaszul kampányba kezdett a püspök lejáratására.
  • Szeptemberben minden lelkésznek kiküldték a Kiáltvány a norvég néphez című propagandisztikus írást, melyet minden lelkésznek alá kellett volna írnia, illetve megindokolnia az aláírás visszautasítását. Ez akkora kudarcba fulladt, hogy az eredményt inkább nem is hozta nyilvánosságra a minisztérium.
  • Quisling 1942 februári kinevezésével még több intézkedés történt. Például köteleztek minden 10 és 18 év közötti fiatalt arra, hogy lépjen be a náci párt ifjúsági tagozatába. Ez az intézkedés közös fellépésre késztette az oktatás terén leginkább érintett társadalmi szereplőket: a szülőket, a tanárokat és az egyházat. Közös fellépésük eredményeképpen február 20-án 11 000 ember, a norvég pedagógusok 90 százaléka kilépett a Tanítók és Tanárok egyesületéből, mire a kormány 500 pedagógust bebörtönzött és számos iskolát bezártak.
  • Trondheimban az államhatalom ellehetetlenítette egy délelőtti istentisztelet megtartását és a hívek az ígéret ellenére délután is a templomon kívül rekedtek, ott énekelték az Erős vár a mi istenünk kezdetű evangélikus himnuszt.

A nyílt szakítás

„Az igazi evangélikus egyháznak szembe kell szállnia minden lelkiismereti kényszerrel.” (Az egyház alapja c. hitvallásból)

Ami ezután következett, minden képzeletet felülmúló összefogás az egyház vezetői és lelkészei részéről, melynek végén – püspökeik példáját követve – a lelkészi kar 90 százaléka mondta fel állami hivatását, ami nagy áldozatvállalást jelentett, hiszen állami jövedelmükről is lemondtak, néhány esetben arra is kényszerítették őket, hogy hagyják el a parókiát.

A trondheimi események és az ifjúság nevelésére vonatkozó intézkedések, valamint az azzal kapcsolatos megtorlások után február 24-én a püspökök újabb pásztorlevelet adtak ki, melyben az ige, a hitvallások és az alkotmány alapján kinyilvánítják, hogy a továbbiakban lehetetlen az egyház bármilyen együttműködése az államhatalommal. „A norvég egyház püspökei hűtlenek lennének hivatásukhoz, ha továbbra is együttműködnének egy olyan adminisztrációval, amely ilyen módon megsérti a gyülekezetet, amelyre a legcsekélyebb egyházi alapja sincs és a jogtalanságot még erőszakkal is tetézi. Ezért ezennel bejelentem, hogy megválok hivatalom végzésétől. Ez azt jelenti, hogy attól válok meg, amit az állam ruház rám. A lelki szolgálat és hatalom, amelyet az Úr oltáránál az ordinációban kaptam, továbbra is az enyém Isten és a jog szerint. Hivatásom – és az is marad – hogy hirdessem Isten igéjét, a gyülekezetek pásztora és a lelkészek lelkigondozója legyek. Ezt a szolgálatot a jövőben is gyakorolni akarom (…) Viszont adminisztratív együttműködést folytatni egy olyan állammal, amely erőszakot alkalmaz az egyházzal szemben, a legszentebb elárulása volna.

A levelet mind a hét szolgálatban lévő püspök aláírta. Március 1-jén nyilvánosan felolvasták a pásztorlevelet a gyülekezetekben, az oslói lelkészek pedig külön nyilatkozatot tettek arról, hogy továbbra is Eiving Berggravot tartják törvényes püspöküknek. A gyülekezetek felállással fejezték ki egyetértésüket.

1942 április 5-én, húsvét vasárnapján a legtöbb gyülekezetben felolvasták Az egyház alapja című hitvallást, ami után a lelkészek is bejelentették állami hivatalukról való lemondásukat. A norvég lelkészi kar 858 lelkésze közül 797 írta alá ezt a szöveget, amelyről Korányi András – cikkünk alapját képező, A norvég egyházi harc című tanulmányában – úgy fogalmaz, hogy ez az evangélikus egyháztörténet-írás egyik legjelentősebb történelmi és teológiai dokumentuma.

Az ehhez csatlakozó lelkészeket Quisling nyíltan árulónak bélyegezte és magához ragadta az egyház kormányzását: három egyházkerületet hozott létre és lehetővé tette, hogy az állam megfelelő végzettség nélküli laikusokat állítson lelkészi szolgálatba.

Berggrav püspököt letartóztatták és a lelkészek elleni megtorló intézkedések is világossá tették, hogy az egyház és állam viszonya tarthatatlanná vált. Erre a problémára az egyház is megoldást keresett és június 20-án megalakították az Átmeneti Egyházvezetőséget, melynek élén Berggrav távollétében Hygen oslói dómprépost állt. Körlevelükben így fogalmaztak:

„Úgy tűnhet, mintha az egyház vereséget szenvedett volna. Az egyháznak ugyanis nincsenek hatalmi eszközei, és nem is kíván ilyenekkel élni. Valójában azonban az egyház lelki győzelmet aratott.” Így lett az „állam lelkiismerete”, amikor a törvényt és az evangéliumot következetesen tovább hirdette.

A rendőri fellépések és felszólítások ellenére nyilvánvalóvá volt, hogy az állam sem fenyegetéssel, sem intézkedésekkel nem tudja kezelni a helyzetet. Az állam tapasztalata az volt, hogy minél keményebben lépnek fel, annál többen csatlakoznak az egyházhoz. A hatóságok ennek ellenére nem tettek le a lelkészek megfélemlítéséről és ellehetetlenítéséről. 1942 októberében 28 lelkészt börtönöztek be, sokukat istentisztelet közben vittek el. Számos lelkészt száműztek és kitiltottak gyülekezetük területéről.

Az állam a teológiai képzést sem kímélte: az oslói egyetemen, ahol különösen erős volt az ellenállás bázisa 1100 hallgatót letartóztattak, 700 hallgatót (közük 35 teológust) németországi fogolytáborokba hurcoltak.

Az egyház alapjához csatlakozó lelkészek közül összesen 222 lelkészt büntettek meg. Közülük 92-t bebörtönöztek, 30 lelkész koncentrációs táborban vesztette életét, kettő pedig a németek fogságában. Berggrav püspök – több püspöktársához hasonlóan – fogságban volt, innen 1945 április 16-án szökött meg Svédországba, de 1945 május 7-én, a német kapituláció bejelentésekor újra Norvégiában volt, a rendkívüli helyzetre való tekintettel korábban létrehozott Átmeneti Egyházvezetőség élén és elrendelte, hogy másnap egy órán keresztül zúgjanak a harangok a felszabadult Norvégiában.

Az 1942 februárjában letett hivatalukat a norvég püspökök 1945 május 9-én vették fel ismét. Első intézkedésük az volt, hogy táviratot küldtek VII. Håkon királynak: „Ezennel bejelentjük Őfelségének, a királynak és kormányának, hogy azt a feladatot, amelyet Norvégia királya reánk bízott, hűséggel kívánjuk szolgálni úgy, ahogyan azt Norvégia alkotmánya megkívánja tőlünk, és ahogyan arra magunkat püspökké szentelésünkkor elköteleztük.” A norvég egyházi harc ezzel a bejelentéssel lezárult.

A norvég holokauszt   „Az egyház nem hallgathat, ha Isten parancsolatát lábbal tiporják”

A norvég evangélikus egyház álláspontja kezdettől fogva világos volt a zsidóság tragédiájában.

Berggrav püspök még 1939-ben szót emelt a menekülő zsidók norvégiai befogadása érdekében.

1942 márciusában a kormány tervezetet nyújtott be a norvégok és a zsidók (valamint a norvégok és a lappok) közötti házasságkötések megtiltására. Berggrav ekkor tiltakozást nyújtott be az egyház nevében, ezt a miniszterelnöknek címzett tiltakozást december 3-án olvasták föl a lelkészek saját kezdeményezésére a vasárnapi istentiszteleteken is.
„Nem azt taglaljuk, miféle bűnöket követhettek el a zsidók. Ha vétkeztek, akkor a norvég törvények szerint kell kihallgatni, elítélni és megbüntetni őket, mint bármely más polgártársunkat. Aki azonban nem követett el bűncselekményt, annak élveznie kell hazánk jogvédelmét. Hiszen immár mindenki előtt nyilvánvaló, hogy »kizárólag azért büntetik őket, mert zsidók.« Ezért az egyháznak nincs más lehetősége, mint figyelmeztetni a felsőbbséget és követelni a zsidóüldözés és a rasszista gyűlöletkeltés befejezését.”

A mindössze 1800 fős norvégiai zsidó lakosságból 530-at hurcoltak el német koncentrációs táborokba. 925 személyt a norvégok sikeresen átszöktettek a náci hatóságok elől a semleges Svédországba.

Felhasznált irodalom:

Korányi András, Orosz Gábor Viktor, Reuss András szerk.: A norvég egyházi harc. Küzdelem az ideológiával 1940-45. Luther kiadó, Budapest: 2007.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr7411686255

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

277475082_307565714663340_7779758509309856492_n.png
mevelet1516.png

 

Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása