Kötőszó

Ha egy mondatban kellene összefoglalom az apaság élményét, akkor biztosan azt mondanám, hogy egy sajátos kettősség járja át, de ez nem feltétlenül jelent feszültséget – apák napja alkalmából Liszka Viktor evangélikus lelkész, korábban az ELLE magazinban megjelent írását közöljük.

Apukává válni egyszerre rendhagyó, mégis teljesen hétköznapi dolog. Nekem például azon a napon lett biztossá, hogy gyerekem lesz, amelyiken lelkésszé szenteltek. Nagyon különleges nap volt tehát, de mégis, mindkettőre évek óta vártam, így aztán a különleges összekapcsolódott a szükségszerűvel: ennek pontosan így kellett történnie, gondoltam.

A babavárás is a hétköznapi és a különleges kettősségében telt. Először tökéletesen megváltozott tudatállapot jellemzett – a feleségemet valamiféle éteri csodalénynek láttam, akit a széltől is óvni kell, ágyba kapta a reggelit, és az üres bevásárlószatyrot is kikaptam a kezéből, nehogy már ő cipelje. Ám a kedves gratulációkat hanyag félmosollyal fogadtam, elvégre az egész processzusból, amely egy gyerek létrejövetele, a férfiak viszonylag kisebb, és kellemesebb részfeladatot kaptak.

Abban teljesen biztos voltam – és vagyok is –, hogy nem apa lettem, csak úgy, hirtelen, hanem apává válni útonlét, amely még mindig tart.

Apropó, kislány; egy újabb kettősség. Mindig fiút akartam, legalábbis elsőszülöttnek, de lány lett. Most már el sem tudom képzelni, hogy másként is lehetne. A kislányom, a feleségem és én, ez így tökéletes, nagyon jó csapat vagyunk mi hárman. Majd később talán lesz fiam is, vagy ha nem, akkor nem. Az előzetes elképzeléseim tégláiból épített házba élet költözött, és sokkal jobb, mint amilyennek a tervrajzokon tűnt.

Azelőtt a babák, és a velük kapcsolatos dolgok tökéletesen kívül estek az érdeklődési körömön. Aranyosnak láttam őket, de számomra nem sokban különböztek egymástól. Mostanában nagyon szívesen próbálok elbeszélgetni más karonülőkkel, és a karaktereiket is egész jól ki tudom venni. Érdekes kettősség az is, hogy egyetlen más gyereket sem látok olyan tökéletesnek és gyönyörűnek, mint amilyen az enyém, mert az lehetetlen, mégis, ugyanakkor mindegyiket csuda helyesnek találom, megismételhetetlen, egyedi csodának. Érthetetlen ez a sok ellentmondás, és egyszerre igaz, de ellentétes igazság, nem?

Essen szó azokról a szülői mintákról is, amelyeket az ember otthonról hoz, a saját gyermekkorából. Nekem ebből kevesebb van, mint lehetne, ugyanis édesapám tengerészkapitány volt, munkájának természetéből fakadóan gyakran éveket töltött a világ tengerein, hogy azután a szabadság néhány hónapját itthon tölthesse velünk. Az én esetemben ez úgy alakult, hogy már csaknem másfél éves voltam, amikor először találkoztunk. Későbbről arra emlékszem, hogy rendkívül melegszívű és sugárzó mosolyú az én apám, és hogy micsoda világra szóló örömünnep volt, amikor egy-egy útja után végre hazatért.

Melegszívű és kedves mosolyú magam is próbálok lenni, de ami a többit illeti:

Minták híján önálló, tudatos döntések egész sorozatát követeli meg tőlem az apai mivoltom, sőt, hadd mondjam így: apai identitásom kialakítása. Eldöntöttem például, hogy a szülésen végig ott leszek, és nagyon örülök, hogy így tettem. Azt is elhatároztam, hogy a fürdetés és a pelenkázás nem egy eleve asszonymelóként meghatározott valami; feleségem és én jobbára együtt fürdetjük a kicsit, és nem kell mentőt hívni hozzám, hogy újraélesszenek, ha történetesen a gyereket szabályosan ki kell csutakolni abból a Guinnes-rekordból, amit a pelenkájában helyezett el.

Annak pedig, amikor az éjszaka, vagy bármikor sírásba kezdő kölköt a mellkasomra veszem, és kis fejét a nyakamhoz szorítva megnyugszik attól, hogy beszélek hozzá, énekelek neki, annak van valami olyan honorárium-jellege, amelyet egyetlen más főnök fizetésemelési ígéretéért nem adnék oda.

Talán túl szép ez így, leírva. Mintha nem lenne a része az is, hogy sokszor nagyon fárasztó, és nehéz. Persze, hogy az. De valahogy mégsem ez határozza meg az egészet, és nem ez az alapélményem róla. Bármilyen is volt az éjszaka, reggel mindent felülír az, hogy a kislányom első dolga mosolyogni rám, amikor ébredés után megpillant.

Az sem könnyű dolog, amikor munkából hazaérve a feleségem egy olyan gondolati körhintán ül, amely a gyerek körül forog, és azt részletesen megosztja; mikor és mennyit evett Léna, mikor és mennyit aludt és milyen pozícióban. És ha nem aludt, akkor a lehetséges okok végtelen számú permutációját is meg kell hallgatni. Mivel nyilvánvalóan fogalmam sincs a valódi okról, mert szerintem a gyerek szimplán csak nem akart aludni, és kész, így valamelyik magyarázatra rábólintok, amúgy találomra. De azt higgyék el nekem az apukaságban-kollégák, hogy ebből időnként ki lehet, és ki is kell zökkenteni a kedves feleségeket.

Nekik is létfontosságú, hogy amikor véletlenül pont úgy aludt el a gyerkőc, hogy kettesben meg lehet vacsorázni nyugodtan, akkor kicsit a világ dolgairól is beszélgessünk.

Szintén létszükséglet, hogy ha adódik egy-két óránk, amit magunkra tudunk vállalni a gyerekkel, akkor végre alhasson az anyuka anélkül, hogy fél szemét álmában is a kicsin kelljen tartania. Ez életmentő lehet adott esetben, és most a feleségemet idézem: „így vissza tudok változni abból a mocsári szörnyből, amivé az állandó kialvatlanság változtat.”

Végül néhány szót a világ megnyilvánulásairól. Apám melegszívű kedvességével, és sugárzó mosolyával szoktam végighallgatni az ismerősök és idegenek épületes véleményét arról, hogy az igény szerinti etetés nem helyes, és hogy nem szabad azonnal fölkapni a gyereket, ha sír, mert különben taktikázni fog, és így tovább. Azután azonnali hatállyal el is felejtem, amit hallottam.

Szerintem mi egész jól tudjuk, hogy mire van szüksége a gyerekünknek, és ebben az ő vidám napjai, és szintén sugárzó mosolya kiválóan megerősítenek. Mások gyereknevelési szokásait pedig tiszteletben tartom, és elfogadom. Meggyőzni bárkit bármiről: nem érzem szükségesnek. Bizonyára mások is épp olyan jól tudják, mire van szüksége az ő gyereküknek, mint én a sajátommal kapcsolatban.

Ezek tehát mind különleges, mégis teljesen hétköznapi dolgok, és nem csak az apaságomat formálják szüntelenül, hanem az élet egyéb területeire is mélyen hatással vannak, véleményem szerint pozitívan. Erről nagyon sokat tudnék még írni, de azt hiszem, most be kell fejezzem, mert szemlátomást éppen megdőlni készül egy újabb Guinness-rekord.

Az eredeti cikk az ELLE magazin 2014. szeptemberi számában jelent meg.

Borítókép: Bacsa Andrea