Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

Alkalmas-e egy nő a lelkészi hivatásra?

Elbírja a keresztelőkancsót egy nő, és közben el tudja mondani a kereszteléskor elmondandó igeszakaszokat? Tud úrvacsorát adni egy nő más embereknek két szín alatt, miután elmondta a szerzési igéket? Tud tanúskodni a Feltámadottról szóval és tettel, azaz alkalmas más emberek tanítására, attól még, hogy két x kromoszómája van?

Szerző: Bence Áron, evangélikus lelkész

nadia1.jpg

A Lett Evangélikus Egyházban a hetvenes évek óta engedélyezték a nők lelkésszé szentelését. Ez a rendszerváltást követő konzervatív fordulat révén csak papíron maradt lehetőség: a konzervatív amerikai evangélikusok támogatását élvező új érsek nem szentelt fel nőket a továbbiakban. E hónap elején azonban a lett evangélikus zsinat egyházi törvényben rögzítette a nők lelkésszé szentelésének tilalmát. A szokásból írott szabály lett: nőnek nem való a papság.

A hír hallatán a nyugati egyházi és világi sajtóban sokan hangot adtak felháborodásuknak, aggasztónak, elkeserítőnek, diszkriminatívnak vagy éppen a reformátori hagyományok megcsúfolásának nevezve a döntést. Az ügyről a magyar evangélikus sajtó is tudósított, a KötőSzó véleményt is nyilvánított. Olvasván az érveket és az ellenérveket, úgy éreztem, én is hozzá szeretnék szólni a vitához egy-két új szemponttal.

A diszkrimináció kérdése 

A diszkrimináció emlegetése az egyik leghangosabb érv a vitában. De ez egy egyházi kérdésben nem döntő, még ha esélyegyenlőség szempontjából valóban súlyosan diszkriminatív az, ha valamilyen hivatás űzéséből kizárjuk a felnőtt társadalom több mint felét. Kierkegaard nagyon szépen fogalmazza meg azt, hogy a vallásos egzisztencia (ezalatt ő a transzcendenssel személyes kapcsolatban álló személyt érti) az éppen aktuális morális szabályokon felülemelkedik, már nem köti őt az erkölcs. Ha komolyan veszi istenkapcsolatát, akkor nem fogja különösebben érdekelni, hogy mik az adott korban és helyen a követendő normák. Egyedül vélt vagy valós istenkapcsolatára, az innen érkező impulzusokra figyel. Az egyház „normaszegésére” lehet példa a császár képmása előtti áldozás megtagadása, vagy a termet blokkoló ülősztrájk a hajléktalanok fővárosból való kizárásának megszavazásakor.

A vallásos ember számára nem az a lényeg, amit a társadalom éppen helyesnek tart, hanem amit ő isteni igazságként, iránymutatásként él meg. Persze a következményeket azután kénytelen vállalni.

A Biblia tanítása és a hagyomány

A vita kapcsán többen a hagyományra hivatkoznak: „Nézzük meg, mit ír a Biblia!”, „Mit mond erről Luther?” stb. Hadd legyek most kereszténypukkasztó, amikor azt mondom, ne nézzük meg! Vagy megnézhetjük, de ez nem fog meggyőzni sem pro sem kontra. A Biblia különböző könyvei ugyanis különböző történelmi korszakokban íródtak, Luther és a többi reformátor a XVI. század gyermekei voltak. Jól emlékszem kritikus, göttingeni Ószövetség professzorom szavaira, amellyel a lelkes feminista teológushallgató-társaimat szerette volna rögtön szemeszter elején lehűteni: ezen az órán nem lesz szó hajánál fogva előrángatott feminista értelmezésekről.

Ne felejtsük el: az Ószövetséget férfiak írták férfiaknak, ne vetítsünk vissza az ősi szövegekbe a mi világunkra jellemző problémákat. A Biblia könyveit rég elmúlt korok rég kimúlt fiai írták. Hímsoviniszta mű a javából, melyben Isten örömüzenete van elrejtve. Éppen ennek köszönhetően a szentírók adott helyeken bátorságot kaptak, hogy Isten aktivitásáról a kor normáival ellentétesen, nem ritkán női jellemvonások, női szimbólumok, női hősök segítségével tanúskodjanak.

Az evangélisták is, Pál apostol is egy abszolút férficentrikus világban írják kacskaringós soraikat. Sőt Jézus is – hitem szerint az emberré lett Isten – egy adott korban, egy adott nyelven, egy szintén kifejezetten férfiakat középpontba állító társadalomban szólal meg. Krisztus egyszerre valóságos Isten és valóságos ember, fellépésében tehát a tiszta, isteni üzenet a kor szimbólumrendszerén, sőt, megkockáztatom, mentalitásán keresztül szűrődik át. Ha tehát meg akarom érteni, mit is akar az Ószövetség, Jézus, vagy Pál apostol, akkor nem szabad mondataikat szó szerint értelmezve, kontextusukból kitépve fejem fölött lobogtatnom, hanem a nyelvi/társadalmi/mentalitásbeli kódot kell feltörnöm, elsősorban azt kutatva: vajon mit jelenthetett az adott mondat abban a helyzetben, amelyben elhangzott.

Engem a Bibliában inkább a hosszútávú ívek, folyamatok érdekelnek (ezt a megközelítést szintén Göttingenben tanultam). Az, hogy honnan indult, hová érkezett az Istennel együtt járó ember gondolkodása, hogyan alakult az istenkép egy kizárólagos, csak a saját népét segítő termékenységistenből (Jahwe) univerzális és önmagát radikálisan odaadó Megváltóvá, akiknek követői húzós határokat lépnek át az örömhír terjesztése érdekében. A változás az, ami érdekel, nem pedig az állandóság. „Most értem meg igazán, hogy Isten nem személyválogató” – mondja Péter a pogány Kornéliusz házában (ApCsel 10, 34).

Korábban szentnek hitt szabályokat szegnek meg, lépnek át azért, hogy a történetet Isten kiengesztelődéséről minél több emberhez eljuttassák. Pál apostol paradigmát vált, kitér a korábbi vallásos meggyőződéséből és Jézust hatására a pogányok evangélistájává válik. Úgy hiszem, még maga Jézus is változott, istenkapcsolata fejlődött, amíg emberi testben itt járt a földön. Jézus nem tudott mindent, amit a feltámadt Krisztus tud (vö. Mk 13, 26; Fil 2, 9-11).

A sziro-főníciai asszony történetét szeretem úgy értelmezni, hogy itt még a Messiást is meglepetés éri, mélyebb igazságot ismer fel a saját álláspontjánál, amire rádöbbentve kiárasztja gyógyító erejét az idegen néphez tartozó asszonyra is (Mk 7, 24-30).

A Biblia íróit és alakjait tehát éppúgy, mint a keresztény hagyomány későbbi szereplőit, egy nagy fejlődési ív, egy hosszú, Istennel töltött vándorlás résztvevőinek tekinthetjük. Aki ezen a földön jár, az korhoz kötött, de ha Istennel személyes kapcsolatban van, változik, horizontja képes a tágulásra. A paradigmaváltásra. Ezeket a határátlépéseket csodálom, melyeket Istennel járva meg mertek tenni, nem pedig a korhoz kötött, emberségükből fakadó korlátoltságukat. Pétert és Pált, ahogy a pogányok felé fordulnak, nem pedig amikor kicsinyes megnyilvánulásokat tesznek. Luthert, amikor Isten ingyenes kegyelmére helyezi a hangsúlyt, nem pedig amikor a pápa, a zsidók, vagy a törökök ellen beszél vállalhatatlan módon. Jézust, amikor az emberek iránti szeretetéből engedi, hogy megszégyenítsék és megöljék, s mikor az emberek iránti szeretetéből szétzúzza a halál hatalmát… nem pedig amikor a sírásról és fogcsikorgatásról, vagy más, a korban elterjedt, utolsó ítéletes képpel él. Se a Bibliát, se Luthert nem bálványozom. A középpontban nálam Krisztus keresztje áll, melyben hitem szerint Isten a legbátrabb, legradikálisabb határátlépésének adott hangot.

Az Ószövetség szerzői, Péter vagy Pál apostol nagy valószínűséggel ugyanazt mondták volna a nők papságával kapcsolatban, mint a lettek két héttel ezelőtt: „nem, a papi hivatás csak férfiaknak való.”

Sőt, megkockáztatom, ha visszamennénk egy időgéppel az első századi Palesztinába, a földön járó Jézus is azt mondaná nekünk, hogy szerinte sem lenne ez jó ötlet. Luther is, Kálvin is, a többiek is mind csatlakoznának ehhez az állásponthoz: a nők gyengék, érzelmesek, megbízhatatlanok, iskolázatlanok stb. Csakhogy nem azért tiszteljük, olvassuk őket, nem azért ápoljuk emléküket, mert ugyanazt mondták egyes dolgokról, mint a kortársaik elsöprő többsége! Jézust sem azért tartom személyes Megváltómnak, mert egyszer tömlőkről prédikált. Hanem mert meghalt értem a kereszten, Isten az emberért, Teremtő a teremtményért, problémamentes a problémásért, holott ez a világ legnagyobb nonszensze.

A feladat

Az itt inkább a kérdés, hogy mit is kell csinálnia egy papnak. El tudja-e látni egy nő a papi hivatást? Nem arról van szó, hogy ha azt mondjuk, valaki nem lehet pap, akkor méltóságát, más emberekkel való egyenlőségét kérdőjeleznénk meg. Egy súlyosan értelmi sérült ember például nem tudja betölteni a papi hivatást, bár tudom, hogy Istennek éppoly kedves, mint egészséges társa.

house_for_all2.jpg

„Különbségek vannak a szolgálatokban […], de az Úr ugyanaz” – mondja Pál apostol (1Kor 12, 5).

Az evangélikus tanítás szerint az egyházi szolgálatra elhívott ember feladata a tanítás (azaz az evangélium hirdetése) és a szentségek (azaz a keresztség és az úrvacsora) kiszolgáltatása (Ágostai Hitvallás XIV.). Nincs szó tehát olyanról, hogy a lelkészeknek vaskezű szervezetvezetőknek, briliáns menedzsereknek, vagy kiskirályoknak kellene lenniük – bár szerintem ezekre is képes lehet valaki attól még, hogy nincs pénisze. Tanításról és szentségek kiszolgáltatásáról van szó. Elbírja a keresztelőkancsót egy nő, és közben el tudja-e mondani a kereszteléskor elmondandó igeszakaszokat? Igen. Tud úrvacsorát adni egy nő más embereknek két szín alatt, miután elmondta a szerzési igéket? Tud hát. Tud tanúskodni a Feltámadottról szóval és tettel, azaz alkalmas más emberek tanítására, attól még, hogy két x kromoszómája van? Alkalmas bizony. Ne felejtsük el, hogy a János szerinti evangélium szerint az első, akire Krisztus rábízta az evangélium hirdetését, Mária Magdolna, egy ex-prostituált nő volt – a nőkkel szemben támasztott minden korabeli hiedelem ellenére (Jn 20, 17-18). Sőt.

A Biblia tanúsága szerint Isten éppen annyira férfi, mint nő. Istent a szentírók sokszor anyaként, tyúkanyóként, özvegyekkel és meddő asszonyokkal közösséget vállaló hatalomként mutatják be. Máskor pedig Isten úgy jelenik meg, mint a nép, a benne bízó emberek szerelmes, sérelmeit sutba vágó vőlegénye. Ki tudna jobban azonosulni e helyzetekkel, ezáltal mélyebben megérteni Isten titkait, és hirdetni azokat a többieknek, mint a női lelkészek? Azt is szokták mondani, hogy a nők inkább érzelmesek, mint értelem által irányítottak – szerintem ez erősen társadalom által determinált, de tegyük fel most, hogy ez az állítás általánosságban valós.

Ki mondta, hogy Isten elsősorban az értelem által ismerhető meg, érzelmi síkon viszont nem jelenti ki magát? Micsoda korlátoltság lenne ezt feltételezni mindenek Teremtőjéről.

Ultima ratio – a tapasztalat ereje

Egy strasbourgi szemináriumon találkoztam egy nagy tudású domonkos szerzetessel, aki Párizsban tanított a teológián. Mikor egy vacsoránál beszélgettünk, szóba került a női papság kérdése. Azt mondta, a katolikus teológiában alapvető dogmatikai érv nem szól a női papság ellen; Franciaország katolikusai véleménye szerint nyitottak is lennének erre. Pusztán azért nem lépik át ezt a határt, mert tekintettel kell lenniük a világ más részeinek jóval konzervatívabb egyháztesteire, akiknél a női papság kiverné a biztosítékot, fenyegetve ezzel a katolikus egyház egységét.

De nem ez a kis epizód az, amit utolsó szempontként meghagytam a hozzászólásomban.

Minden okoskodás és érvelés mögött érzelmek és élmények húzódnak az emberben. Az egyéni, hús-vér történetek, a saját élmény az, ami igazán meggyőzhet minket egy-egy jelenség létjogosultságáról. Ha nem ismerek egy hiteles, hivatását valóban betöltő női lelkészt sem, persze hogy könnyebben érvelek az egész intézmény ellen.

ordinatio.jpg

Magyarországi evangélikusként olyan egyházi közegben nőttem fel, ahol a női lelkészek természetesek voltakszámunkra. Mégis, társadalmunk férfiasság-bálványozása miatt itthon is újra és újra támadásoknak vannak kitéve. Sokan ezért fellépésükben igyekeznek férfiként viselkedni, mások igyekeznek elbújni férfi kollégájuk mögött, vagy árnyék-lelkészként húzódnak vissza a közéletből. Bár itthon is egyre több önazonos lelkésznővel találkozom, elsőként finn és német, később pedig amerikai példákon keresztül ismerhettem meg igazán karizmatikus női lelkészeket, akiknek volt elég társadalmi és egyházi támogatottságuk, kreatív teológiai közegük ahhoz, hogy szégyenkezés nélkül, teljes természetességgel mutassák fel a megváltás és a feltámadás női olvasatait – hogy a velük való találkozásban az ember mind szélesebb spektrumát ismerhesse meg Isten szeretetének.

Aki átélte már egyszer is, hogy az evangélium egy női lelkész szavain, a tőle vett szentségeken keresztül töltötte fel új, meg nem érdemelt erővel, annak eszébe sem jut kétségbe vonni a női papság létjogosultságát.

Ahol viszont ennek lehetősége is egyházi törvényben van tiltva, ott nagyon lecsökken annak az esélye, hogy a zsinati atyák az ultima ratio, a saját élmény meggyőző ereje révén beláthassák: rossz döntést hoztak.

Fotók: House for All; Karancsi Rudolf

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr688810912

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

277475082_307565714663340_7779758509309856492_n.png
kevelet_tr.png

ksz.png

Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása