Hittan: valóban több a soknál?

2016. április 26. - KötőSzó

Hetedikben elfelejtettél magaddal vinni fogkefét az iskolai osztály-fogászatra, de reggel megetted a nagyi maradék mákos gubáját? Ki tudna ennél kellemetlenebb iskolai élményt felidézni? Én tudok: gyanútlanul bemenni hittanórát tartani egy éppen sztrájkoló iskolába. De: vajon a hit- és erkölcstan tényleg „ördögtől való”?

Szerző: Simon Z. Attila, evangélikus hittantanár

A helyzet pikantériája világos. A sztrájkot támogató Civil Közoktatási Platform 12 pontjában ugyanis ez olvasható:

Csökkenteni kell a tanulói terheket!

Az állami fenntartású iskolákban a kötelezően választható tanóraként szervezett erkölcs- és hittanórákat meg kell szüntetni, és igény esetén a délutáni idősávban kell választható keretek között biztosítani.

Röghegység, vagy lánchegység?

Az, hogy a tanulói terheket csökkenteni kell, minden, az elmúlt néhány évtizedben közoktatást elszenvedett magyar polgár elemi felismerése. Tegye fel a kezét az, aki legalább egyszer ne kért volna felmentést/igazolást/házi feladatot azért, mert egészen egyszerűen kifogyott belőle a szusz! Egyetértünk tehát. De aki látott már tanárt, az azt is tudja, kevés dologgal lehet őket jobban megbántani, mintha annak akárcsak a halvány árnya is felvetődik, hogy az ő tantárgya nem olyan fontos, mint a többi.

Nem lesz egyszerű döntés, mit hogyan rövidítsünk meg, itt mindenki körömszakadtáig küzdeni fog. Összeszedtem az érveimet: nem akarok lemaradni a földrajztanárok mögött, nem olyan kőzetből faragtak!

Neked mi közöd hozzá? Te csak taníts!

Úgy tűnik, hogy ma Magyarországon legkevésbé a tanító pedagógusoktól, vagy az iskolák belső fórumaitól várják el azt, hogy a szükséges változások felé mozdulva megtegyék a saját lépésiket az ezekhez vezető viták és döntések folyamatával. Végül is mit tudhat arról mondjuk egy földrajztanár, hogy mi tantárgyának értéke, súlya a 21. században? Vagy mi köze mondjuk egy igazgatónak, ahhoz hogy milyen iskolát akar létrehozni? Bizonyos rezignáltsággal csattant fel egy pedagógus kollégám az értekezleten:„Csak döntsétek már el, mi legyen, hagy menjek az oviba a gyerekért, én csak annyit akarok, hogy szerdán legyen a sztrájk, mert nyolc órám van aznap. Azt hiszem eléggé hozzászoktam már az autokratikus emberek az autokratikus döntéseihez, hogy teljes rutinnal írjak álmomból felkelve is új tantervet, ha éppen megint máshonnan fúj a szél.”

Minden szentnek maga felé hajlik a keze, így nekem is:

Az a tapasztalatom, hogy az iskolákban nem hülyék ülnek a tanáriban. Sokan közülük nagyon jó pedagógusok és vezetők, akik tudnák, hogy mire lenne szüksége egy gyereknek a 21 században. De a megfelelő támogatást és jogosítványokat nem kapják meg hozzá.

Parlamenti tempó

A tizenkettes lista harmadik pontját, és annak magyarázatát böngészve úgy tűnik, hogy a lenyelendő szalámi már be is van csomagolva, kiszámolva szeletre, védőgázzal feltöltve. A recept egyszerű volt: mindent vissza! Egész napos iskola, heti öt tesi, erkölcstan, hittan – szüntessük meg. A miértre, amit nem átallottam feltenni a fórumnak, kitérő, semmitmondó válaszokat kaptam, de legalább meghallgattak (életemben először azzal az illúzióval töltött el, hogy tényleg egy európai demokráciában élek).

Vajon tényleg rossz az, hogy a gyerek minden nap mozoghat? Tényleg nem tud egy iskola tartalmas dolgokat szervezni délután négy óráig? Vajon a hit- és erkölcstan tényleg „ördögtől való”? Tényleg ezek megszüntetésével csökkenthetjük leghatékonyabban a tanulói terheket? Megkérdeznék egyszer egy hetedikest, mit választana inkább: 45 percig évszámokat magolni, vagy kint focizni az udvaron?

Nagyon jól tudom, hogy annak idején ezeket a döntéseket például a kötelezően választható hit- és erkölcstan bevezetését minden bizonnyal jó akarattal, de dilettáns, autokrata, minden fajta szakmaiságot nélkülöző módon hozták meg, de azért, mert „azok” ezt bevezették, „mi” most csak azért is szüntessük meg? Hát milyen parlamenti tempó ez? Ez nem pontosan ugyanaz a hirtelen felindulásból lett gőz, aminek a nyomásával szemben felvettük anno a kockás inget?

Hittan: valóban több a soknál?

Az én kérdésem hittantanárként csak ennyi: valóban „szétterheli” a gyereket a hit- és erkölcstan? Tényleg éppen ez lenne a több a soknál? Végeztek-e ezzel kapcsolatban bármilyen felmérést, pedagógiai, szakmai szempontokból? A 12 pont és annak magyarázatai nagyon szűkszavúak a hittannal kapcsolatban. Persze, nem szabad elfelejtenünk: 

Társadalmunk zöme jó eséllyel ezt az egész „istenesdit” valamiféle okokból, legyenek ezek politikaiak vagy ideológiaiak, valami furcsa, megbélyegzett és marginalizált dolognak ismerhette meg kívülről, vagy élhette meg belülről. És közben legyünk reálisak, és nézzük meg másik oldalról is: ugyanez a társadalom az, ahol mindeközben minden magazinban van horoszkóp, lelki tanácsadás, feng-shui, jóga, és úti beszámoló az El-Caminóról, mindannyian használunk és ajándékozunk illatosított gyertyákat, áloműzőket és fából faragott elefántokat.

Valamiféle szükséglet ott motoz belül, nagyon erősen, egyfajta állandóan éhező spirituális igényként, amit legtöbben betöltenének valahogy, de talán azt sem tudják, hogyan kezdjenek hozzá. És úgy néz ki, minél inkább megoldott az ember fizikai környezetének, kényelmének biztosítása, ez az éhség egyre jobban mardos. Az a helyzet, többszörös szakemberként ki kell jelentsem:

Igen, sajnos, van lélek. Viszont egy csomó dolgot meg lehet róla tudni, ám. Akár az iskolában? Miért, szentségtörés lenne?

Hit-kompetencia

Azt megtanulhatjuk az iskolában, hogy hogyan működik egy függvény, de azt, hogy hogyan működik a megbocsátás, vagy hogyan öröklődik a szülői szeretet, azt nem. Miért? Ma kompetenciák szerint tanítjuk (elvileg) és mérjük (gyakorlatilag) a gyermekeinket. Logikai, szövegértési, szociális kompetenciák és még sorolhatnám, mind-mind ugyanazzal a megközelítéssel: a ma felnövő generációk számára az információk megszerzése többé nem jelent akadályt, annál inkább, hogy legyen valamilyen rendező elv, ami segít az adatokból összefüggéseket, a tényekből következtetéseket, vagy kérdéseket megfogalmazni. Ha pedig így van, és ténylegesen sikerül elindulni ezen a reményteli úton, elindulni egy kompetencia alapú, a tudás integrálásával operáló oktatás mentén, végső soron csak eljutunk előbb-utóbb a „nagy összefüggésekig”, a „nagy következtetésekig”, vagy a „nagy kérdésekig”. (Vajon miért ülök én most itt?)

Véleményem szerint a hit- és erkölcstan oktatás, amennyiben a mai oktatási közegben megtalálja helyét és professzionalizálódni tud, segíthet abban, hogy olyan értelmezési közegeket kínáljon a felnövekvő generációknak, amely segíthet elhelyezni a gyermeknek önmagát az iskolában, a társadalomban, a világban.

Kézbe adhat egy olyan rendező elvet, amely segít kérdéseket megfogalmazni, vagy következtetéseket levonni olyan nagyobb ívű dolgokkal kapcsolatban, mint munka, család, szeretetet, embertárs, világ, kapcsolatok, halál, lélek, isten, sőt végső soron arról is, amire mindannyian elképesztően kíváncsiak vagyunk: hogy mi ennek az egész „cuccnak” (nevezzük életnek) az értelme? Most nevezzük ezt a rendező elvet, mondjuk teszem azt: hit-kompetenciának. És hogy szükség van-e rá? Tegyük szívünkre a kezünket: arányaiban azért mégiscsak

több olyan felnőtt tengődhet ezen a golyóbison, akinek jellemzően a család, a bizalom, vagy az élet értelme több gyakorlati kérdést vet fel az életében, mint mondjuk a trigonometria. 

Remélem, nem az utolsó szó jogán

Összességében lehet, hogy nem a jelenlegi formájában, vagy tágabb paletta szerint, profi módon, de miért ne taníthatnánk valamiféle hit-kompetenciát az iskolákban? Szerintem nem bűn beszélgetni egy gyerekkel a saját korosztályának megfelelően az élet nagy kérdéseiről. Az én lelkiismeretem egyébként amúgy is nyugodt, nem tartom magam ejtőernyősnek, egészen biztos vagyok benne, hogy van feladatom az iskolában. Hittantanárként tudom, hogy már azzal is bőven nyertem, ha aznap tanárként először kérdezem meg Lacust, akit tanárai következetesen LÁSZLÓ-nak szólítanak: Kedves Lacus, milyen napod van? Van valami jó élményed? Vagy rossz? Elmeséled? Aztán elég egy-egy bibliai történet elég ahhoz, hogy percek alatt bevonódjunk az ő életének történéseibe. Elég csak mesélnem arról, hogy a világ és benne ő egy egészen személyes szeretet-ajándék Istentől. Hogy becsülje meg és szeresse, és lazán megegyeztünk.

Ráadásul – és most jön az utolsó ütésem, készüljenek fel – mindezt kiscsoportban.

Ördögtől való lenne? Kérdezzenek meg egy gyereket! Esetleg egy szülőt. Vagy mittudomén: egy hittantanárt.

A bejegyzés trackback címe:

http://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr398661488

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Adrienn Kiss Mezeiné 2016.04.26. 11:11:15

Kedves Attila! A hittan tanárok nevében köszönöm az írásodat! Minden szavával egyetértek. Egy beszélgetés során azt mondta nekem egy tüntetésről hazafelé tartó pedagógus, hogy minek az erkölcstan, rosszak a könyvek és nem lehet 8 évig kitölteni a heti 1 órát tananyaggal...szerintem innen is fúj a szél. Nekünk van 8 évre elegendő mondanivalónk, nekem kevés is a heti 1 óra, mivel szeretném a tananyagon túl a templomi közösséghez is vezetni a gyerekeket...
Imádkozzunk közösen a jó ügyért!
Szeretettel: Mezeiné Kiss Adrienn

M. Anna 2016.04.27. 11:50:04

Együttérzek a cikk írójával, de egészen pontosan mi a probléma az illatosított gyertyákkal?

gombaszakértő 2016.04.27. 20:26:41

@M. Anna: Ez nekem sem volt világos. Együtt érzek veled.

KötőSzó · http://kotoszo.blog.hu 2016.04.28. 17:58:52

@M. Anna: A szerző válasza:

Természetesen semmi baj sincs az illatos gyertyákkal, sőt! A gyertyákra a mai háztartásokban a legritkábban van szükség, úgy vélem, ma inkább valamiféle rituális okok miatt tartjuk őket. Bensőséges együttléthez, lelki nyugalomhoz, gyász miatt, esetleg imához, meditációhoz használjuk. A gyertya ma, azt gondolom, valamiféle eszköze lett a spirituális önkifejezésnek, de ez egyáltalán nem új dolog a vallásban, hiszen éppen ilyen helye van a gyertyának, az illatnak a keresztény egyházban is. A cikk, amivel Ön együtt érez, pont erről szól: Egyáltalán nem távolodott el Istentől a 21. század embere annyira, mint ezt az egyházon kívül, vagy belül általában dogmatikus alapon állítják. Ez egy állandó, bennünk élő késztetés, a "homo religiosus" feszítő késztetése. Erre a késztetésre mondom én azt, hogy egy világos évezredes tradíció alapján ezt egy reveláns keresztény hitoktatás például be tudná tölteni, tudna erre válaszokat adni, vagy kérdéseket inspirálni - akár az iskolában is. Akár illatos gyertyákkal? Akár igen.

bagolyvár 2016.06.09. 15:12:12

Én is egyetértek a szerzővel. Amit másképp látok, mint ő, az az, hogy semmiképpen sem állítanám szembe a matematika-oktatást a hittannal. Mert lehet "szépeket mondani", ha közben valakinek a tettei abszolút nem koherensek a cselekedetivel. A matematika éppen ezt a következetességet tudja belénevelni az elmébe. És hogy ne vakhittel legyünk. Mert avval csak ártunk az Isten ügyének.

Tristee 2016.12.14. 11:41:15

"Szerintem nem bűn beszélgetni egy gyerekkel a saját korosztályának megfelelően az élet nagy kérdéseiről. "

Valóban nem az - csakhogy a hittan alapvetően nem erről szól.

A szerző is nagyon jól tudja, hogy a hittan olyan ideológiai nevelés, melynek célja a keresztény hit gyermekbe csepegtetése. Tehát a szerző ugyan beszélhet és nyilván beszél is "a gyerekkel a saját korosztályának megfelelően az élet nagy kérdéseiről", de ezt csakis azért teszi, csakis azért teheti, hogy megszerezzen egy lelket a keresztény hit számára.

Ez az a kérdés, melyet a szerző végig megkerül írásában. Szót sem ejt a hittan ideológiai jellegéről, sőt, arra törekszik, hogy a hittan ideológiai jellegét elbagatellizálja - természetesen az olvasók számára. (Egyházán belül nem engedhetné meg a keresztény hit mindenekelőttiségének, sőt, egyedül üdvözítő jellegének effajta "takarásba" helyezését).

"Kézbe adhat egy olyan rendező elvet, amely segít kérdéseket megfogalmazni, vagy következtetéseket levonni olyan nagyobb ívű dolgokkal kapcsolatban, mint munka, család, szeretetet, embertárs, világ, kapcsolatok, halál, lélek, isten,"

Ez ugyan szépen hangzik, de a szerző itt is mindössze a lényeget "felejti" ki:
ez a bizonyos rendező elv a szerző munkálkodása alapján nem működhet máshogyan, mint a hitvallásos világnézet alapján.