Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

Hittan: valóban több a soknál?

Hetedikben elfelejtettél magaddal vinni fogkefét az iskolai osztály-fogászatra, de reggel megetted a nagyi maradék mákos gubáját? Ki tudna ennél kellemetlenebb iskolai élményt felidézni? Én tudok: gyanútlanul bemenni hittanórát tartani egy éppen sztrájkoló iskolába. De: vajon a hit- és erkölcstan tényleg „ördögtől való”?

Szerző: Simon Z. Attila, evangélikus hittantanár

A helyzet pikantériája világos. A sztrájkot támogató Civil Közoktatási Platform 12 pontjában ugyanis ez olvasható:

Csökkenteni kell a tanulói terheket!

Az állami fenntartású iskolákban a kötelezően választható tanóraként szervezett erkölcs- és hittanórákat meg kell szüntetni, és igény esetén a délutáni idősávban kell választható keretek között biztosítani.

Röghegység, vagy lánchegység?

Az, hogy a tanulói terheket csökkenteni kell, minden, az elmúlt néhány évtizedben közoktatást elszenvedett magyar polgár elemi felismerése. Tegye fel a kezét az, aki legalább egyszer ne kért volna felmentést/igazolást/házi feladatot azért, mert egészen egyszerűen kifogyott belőle a szusz! Egyetértünk tehát. De aki látott már tanárt, az azt is tudja, kevés dologgal lehet őket jobban megbántani, mintha annak akárcsak a halvány árnya is felvetődik, hogy az ő tantárgya nem olyan fontos, mint a többi.

Nem lesz egyszerű döntés, mit hogyan rövidítsünk meg, itt mindenki körömszakadtáig küzdeni fog. Összeszedtem az érveimet: nem akarok lemaradni a földrajztanárok mögött, nem olyan kőzetből faragtak!

Neked mi közöd hozzá? Te csak taníts!

Úgy tűnik, hogy ma Magyarországon legkevésbé a tanító pedagógusoktól, vagy az iskolák belső fórumaitól várják el azt, hogy a szükséges változások felé mozdulva megtegyék a saját lépésiket az ezekhez vezető viták és döntések folyamatával. Végül is mit tudhat arról mondjuk egy földrajztanár, hogy mi tantárgyának értéke, súlya a 21. században? Vagy mi köze mondjuk egy igazgatónak, ahhoz hogy milyen iskolát akar létrehozni? Bizonyos rezignáltsággal csattant fel egy pedagógus kollégám az értekezleten:„Csak döntsétek már el, mi legyen, hagy menjek az oviba a gyerekért, én csak annyit akarok, hogy szerdán legyen a sztrájk, mert nyolc órám van aznap. Azt hiszem eléggé hozzászoktam már az autokratikus emberek az autokratikus döntéseihez, hogy teljes rutinnal írjak álmomból felkelve is új tantervet, ha éppen megint máshonnan fúj a szél.”

Minden szentnek maga felé hajlik a keze, így nekem is:

Az a tapasztalatom, hogy az iskolákban nem hülyék ülnek a tanáriban. Sokan közülük nagyon jó pedagógusok és vezetők, akik tudnák, hogy mire lenne szüksége egy gyereknek a 21 században. De a megfelelő támogatást és jogosítványokat nem kapják meg hozzá.

Parlamenti tempó

A tizenkettes lista harmadik pontját, és annak magyarázatát böngészve úgy tűnik, hogy a lenyelendő szalámi már be is van csomagolva, kiszámolva szeletre, védőgázzal feltöltve. A recept egyszerű volt: mindent vissza! Egész napos iskola, heti öt tesi, erkölcstan, hittan – szüntessük meg. A miértre, amit nem átallottam feltenni a fórumnak, kitérő, semmitmondó válaszokat kaptam, de legalább meghallgattak (életemben először azzal az illúzióval töltött el, hogy tényleg egy európai demokráciában élek).

Vajon tényleg rossz az, hogy a gyerek minden nap mozoghat? Tényleg nem tud egy iskola tartalmas dolgokat szervezni délután négy óráig? Vajon a hit- és erkölcstan tényleg „ördögtől való”? Tényleg ezek megszüntetésével csökkenthetjük leghatékonyabban a tanulói terheket? Megkérdeznék egyszer egy hetedikest, mit választana inkább: 45 percig évszámokat magolni, vagy kint focizni az udvaron?

Nagyon jól tudom, hogy annak idején ezeket a döntéseket például a kötelezően választható hit- és erkölcstan bevezetését minden bizonnyal jó akarattal, de dilettáns, autokrata, minden fajta szakmaiságot nélkülöző módon hozták meg, de azért, mert „azok” ezt bevezették, „mi” most csak azért is szüntessük meg? Hát milyen parlamenti tempó ez? Ez nem pontosan ugyanaz a hirtelen felindulásból lett gőz, aminek a nyomásával szemben felvettük anno a kockás inget?

Hittan: valóban több a soknál?

Az én kérdésem hittantanárként csak ennyi: valóban „szétterheli” a gyereket a hit- és erkölcstan? Tényleg éppen ez lenne a több a soknál? Végeztek-e ezzel kapcsolatban bármilyen felmérést, pedagógiai, szakmai szempontokból? A 12 pont és annak magyarázatai nagyon szűkszavúak a hittannal kapcsolatban. Persze, nem szabad elfelejtenünk: 

Társadalmunk zöme jó eséllyel ezt az egész „istenesdit” valamiféle okokból, legyenek ezek politikaiak vagy ideológiaiak, valami furcsa, megbélyegzett és marginalizált dolognak ismerhette meg kívülről, vagy élhette meg belülről. És közben legyünk reálisak, és nézzük meg másik oldalról is: ugyanez a társadalom az, ahol mindeközben minden magazinban van horoszkóp, lelki tanácsadás, feng-shui, jóga, és úti beszámoló az El-Caminóról, mindannyian használunk és ajándékozunk illatosított gyertyákat, áloműzőket és fából faragott elefántokat.

Valamiféle szükséglet ott motoz belül, nagyon erősen, egyfajta állandóan éhező spirituális igényként, amit legtöbben betöltenének valahogy, de talán azt sem tudják, hogyan kezdjenek hozzá. És úgy néz ki, minél inkább megoldott az ember fizikai környezetének, kényelmének biztosítása, ez az éhség egyre jobban mardos. Az a helyzet, többszörös szakemberként ki kell jelentsem:

Igen, sajnos, van lélek. Viszont egy csomó dolgot meg lehet róla tudni, ám. Akár az iskolában? Miért, szentségtörés lenne?

Hit-kompetencia

Azt megtanulhatjuk az iskolában, hogy hogyan működik egy függvény, de azt, hogy hogyan működik a megbocsátás, vagy hogyan öröklődik a szülői szeretet, azt nem. Miért? Ma kompetenciák szerint tanítjuk (elvileg) és mérjük (gyakorlatilag) a gyermekeinket. Logikai, szövegértési, szociális kompetenciák és még sorolhatnám, mind-mind ugyanazzal a megközelítéssel: a ma felnövő generációk számára az információk megszerzése többé nem jelent akadályt, annál inkább, hogy legyen valamilyen rendező elv, ami segít az adatokból összefüggéseket, a tényekből következtetéseket, vagy kérdéseket megfogalmazni. Ha pedig így van, és ténylegesen sikerül elindulni ezen a reményteli úton, elindulni egy kompetencia alapú, a tudás integrálásával operáló oktatás mentén, végső soron csak eljutunk előbb-utóbb a „nagy összefüggésekig”, a „nagy következtetésekig”, vagy a „nagy kérdésekig”. (Vajon miért ülök én most itt?)

Véleményem szerint a hit- és erkölcstan oktatás, amennyiben a mai oktatási közegben megtalálja helyét és professzionalizálódni tud, segíthet abban, hogy olyan értelmezési közegeket kínáljon a felnövekvő generációknak, amely segíthet elhelyezni a gyermeknek önmagát az iskolában, a társadalomban, a világban.

Kézbe adhat egy olyan rendező elvet, amely segít kérdéseket megfogalmazni, vagy következtetéseket levonni olyan nagyobb ívű dolgokkal kapcsolatban, mint munka, család, szeretetet, embertárs, világ, kapcsolatok, halál, lélek, isten, sőt végső soron arról is, amire mindannyian elképesztően kíváncsiak vagyunk: hogy mi ennek az egész „cuccnak” (nevezzük életnek) az értelme? Most nevezzük ezt a rendező elvet, mondjuk teszem azt: hit-kompetenciának. És hogy szükség van-e rá? Tegyük szívünkre a kezünket: arányaiban azért mégiscsak

több olyan felnőtt tengődhet ezen a golyóbison, akinek jellemzően a család, a bizalom, vagy az élet értelme több gyakorlati kérdést vet fel az életében, mint mondjuk a trigonometria. 

Remélem, nem az utolsó szó jogán

Összességében lehet, hogy nem a jelenlegi formájában, vagy tágabb paletta szerint, profi módon, de miért ne taníthatnánk valamiféle hit-kompetenciát az iskolákban? Szerintem nem bűn beszélgetni egy gyerekkel a saját korosztályának megfelelően az élet nagy kérdéseiről. Az én lelkiismeretem egyébként amúgy is nyugodt, nem tartom magam ejtőernyősnek, egészen biztos vagyok benne, hogy van feladatom az iskolában. Hittantanárként tudom, hogy már azzal is bőven nyertem, ha aznap tanárként először kérdezem meg Lacust, akit tanárai következetesen LÁSZLÓ-nak szólítanak: Kedves Lacus, milyen napod van? Van valami jó élményed? Vagy rossz? Elmeséled? Aztán elég egy-egy bibliai történet elég ahhoz, hogy percek alatt bevonódjunk az ő életének történéseibe. Elég csak mesélnem arról, hogy a világ és benne ő egy egészen személyes szeretet-ajándék Istentől. Hogy becsülje meg és szeresse, és lazán megegyeztünk.

Ráadásul – és most jön az utolsó ütésem, készüljenek fel – mindezt kiscsoportban.

Ördögtől való lenne? Kérdezzenek meg egy gyereket! Esetleg egy szülőt. Vagy mittudomén: egy hittantanárt.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr478661488

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

277475082_307565714663340_7779758509309856492_n.png
kevelet_tr.png

ksz.png

Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása