Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

Én és mi – Európa kibékíthetetlen ellentétei és egy születésnap

Mai Európánkban körülnézve úgy tetszik, hogy az én és a mi kibékíthetetlen ellentétbe kerülve végsőkig menő harcot vív egymással. Amikor a „női princípiumról” vitatkozunk, az önmegvalósítást és a közösség, a család szolgálatát állítjuk élesen szembe. Bevándorlók tekintenek új hazájuk, önmegvalósításukat mindennél előbbre helyező polgáraira értetlenül, megzavarodva, vagy éppen egyre növekvő gyűlölettel. Európa őslakosai megbotránkozva, megrémülve, vagy haraggal eltelve tekintenek az újonnan érkezettekre. Van esély rá, hogy kibékítsük ezt a rengeteg én-t és mi-t?

Szerző: Kertész Botond

Negyvenedik születésnapjára hívott meg Németországba szakadt magyar barátom. Német férjével nevelik négy gyermeküket egy Duna menti kisváros mellett, ahol ismerősöm is megtalálta a helyét. Vezeti az egyik helyi kórust, orgonál az istentiszteleteken, a gyerekekből szervezett egy kis énekkart. Születésnapját a gyülekezeti házban, illetve a templomban ünnepelte. A meghívó szerint vasárnap délután kettőkor kezdődött az alkalom, és egészen késő estig tartott.

Egy ilyen születésnap kockázatos esemény. Sok a régen látott ismerős, még többen vannak azok, akik legfeljebb hallomásból ismerik egymást. Hogyan lesz a sokfelől jött vendégből együtt ünneplő közösség? Az azért reménykeltő, hogy Németországban nagy hagyománya van a születésnap megünneplésének. Ennek gyökerei a reformációig nyúlnak, de áthatják az olyan katolikus tradíciójú vidékeket is, mint Bajorország.

Amikor a reformáció a korábbinál erősebben hangsúlyozta az Isten és ember közvetlen kapcsolatát, akkor ezzel óhatatlanul megerősítette az én szerepét (sokak szerint ez minden mai társadalmi nyomorúságunk okozója.) Ezzel függ össze a születésnap ünneplésének hagyománya, amely tagadhatatlanul az én ünnepe.

Barátom születésnapján a délutáni obligát süti-kávé-beszélgetés folyamot zenével (hiszen mégiscsak egy karvezető születésnapján voltunk) meg-megszakított történetmesélés váltotta fel. Az előadó maga az ünnepelt volt, aki úgy mesélte el első negyven évét, hogy közben szép lassan bemutatott minden jelenlévőt, akik élete különböző pontjain beléptek személyes történetébe. Természetesen mindenkiről volt egy-egy vicces, kedves, vagy megragadó története. Az önéletrajz így észrevétlenül átalakult annak történetévé, hogy hogyan formálódott egy-egy közösség – család, iskola, baráti kör, az újabb család, gyülekezet, kórus, szomszédok – élete.

Mire a történet véget ért, az ünnepelt én helyére észrevétlenül a mi lépett; az ünneplő, addig egymást talán még hírből sem ismerő családtagokból, barátokból álló ismerősök alkalmi közössége. Innen már csak egy lépés volt (a szó legszorosabb értelmében) hogy ez az új közösség gyülekezetté váljon a templomban megtartott zenés istentiszteleten. „Jólnevelt” keresztények hiszik, hogy ilyenkor az Isten is jelen van – ezen az alkalmon többen talán meg is éreztük.

Mai Európánkban körülnézve úgy tetszik, hogy az én és a mi kibékíthetetlen ellentétbe kerülve végsőkig menő harcot vív egymással.

Amikor a „női princípiumról” vitatkozunk, az önmegvalósítást és a közösség, a család szolgálatát állítjuk élesen szembe. Bevándorlók tekintenek új hazájuk, önmegvalósításukat mindennél előbbre helyező polgáraira értetlenül, megzavarodva, vagy éppen egyre növekvő gyűlölettel. Európa őslakosai megbotránkozva, megrémülve, vagy haraggal eltelve tekintenek az újonnan érkezettekre, akiknek mindennapi életét értelmetlennek tűnő, avítt hagyományok szabják meg, ahol a mi normái sokkal erősebbek, mint az én igényei. Az ellentét egyre nyilvánvalóbb, az összetűzések lassan mindennapossá válnak.

Nyilvánvaló, hogy nekünk is változnunk kell. Énközpontú nyugati társadalmaink szemmel látható működési zavarai mutatják, hogy a rendszer talán már középtávon is fenntarthatatlan. Az kevesek számára jelent vonzó alternatívát, hogy az énjüket mélyre elásva egész életüket a mi szabályainak vessék alá. A huszadik század két kollektív rendszere már megmutatta, hogy az én erőszakos visszaszorítása nagyon hamar az egyének tömeges megsemmisítéséhez vezet. Ma a különböző iszlamista csoportok vérengzései mutatják világszerte, hogy a mi korlátlan uralmától nem sok jót várhatunk.

Egy születésnap tanulságai természetesen nem oldják meg a világ valamennyi súlyos problémáját. Csak arra mutatnak példát, hogy az én és a mi harmóniája létezik, ma is megtalálható, átélhető.

Ha az önmagunkért és másokért viselt felelősségre nem korlátként, hanem lehetőségként tekintünk, az én és a mi egy nyertes-nyertes játszma résztvevői lehetnek. Akkor talán világunk sem fog többé vesztésre állni.           

A szerzőről: Kertész Botond (1971) - történész. Az Evangélikus Országos Múzeum tudományos munkatársa, kutatási területe a 19–20. századi evangélikus egyháztörténet Magyarországon.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr648414486

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

277475082_307565714663340_7779758509309856492_n.png
kevelet_tr.png

ksz.png

Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása