Kötőszó

A címbeli kérdés kijelentés formájában hangzott el néhány hete egy barátom szájából, valahogy így: a keresztény egyházak jelenlegi intézményrendszerének hamarosan vége. Az illetőnek keresztény cégvezetőként nem igazán érdeke, hogy a rendszer összeomlásának drukkoljon, menedzserként ugyanakkor reális víziója van arról, hogy bizonyos folyamatok milyen eredményhez vezetnek.

Szerző: Gégény István, SzemLélek blog

Kedvem volna vitatkozni a megállapítással, ám inkább megállok, és szemlélem ezt a borúsnak tűnő jövőképet – annak ellenére, hogy a lehetőségnek már a felvetése is szentségtörésnek tűnik. Ilyenről hangosan, nyilvánosan gondolkodni: tabu. Mert Krisztus ugye megígérte, hogy velünk marad a világ végezetéig, egyházaink különben is a közjót szolgálják, és mert „jók”, mindig szükség lesz rájuk, bármennyire rossz is a világ.

Ahogy így elmerülök a gondolkodásban, be kell vallanom, régóta nem hiszek abban a gyakran kommunikált sablonban, miszerint mi, keresztények jók vagyunk, és velünk szemben ott a világ, tudniillik a rosszak. És akkor válnak ők, a rosszak jóvá, ha kereszténnyé lesznek. Minimum (és akár maximum) formálisan. Az e modellre vonatkozó hitetlenség alapján pedig önszórakoztató gettóegyházról beszélni ugyancsak tabu, függetlenül attól, hogy a bravúros definíció egy katolikus püspök, Beer Miklós szájából hangzott el ismereteim szerint elsőként.

Nem hiszek abban az egységben sem, ami úgy valósulna meg, hogy én maradok a helyemen, és majd mikor mindenki belátja, hogy nekem van igazam, ezért mindent úgy csinálnak, mint én, akkor tökéletes lesz az egység.

Ebben nem hinni Istennek hála már nem tabu, sőt, egyre inkább trenddé válik a keresztény felekezetek részéről az azonos irányba tekintés, annak mentén pedig a saját gyengeségeink felismerése, visszahúzó ballasztjaink eloldása.

Gégény István (Fotó: Lambert Attila)

Visszatérve a fő gondolathoz: könnyen lehet, hogy azért lesz vége a történelmi egyházak jelenlegi rendszerének, mert talán végre, valahára, néhány évtized múlva már nem kényszerülünk rá, hogy többes számban beszéljünk a keresztény felekezetekről. Fájóak, lassan gyógyíthatóak a sebek, létezik a távolság, de ha nem hinnénk az egyházszakadások helyrehozásának esélyében, esetleg az egymás mellett megvalósuló együtt-működésben, színjáték lenne csupán ökumenikus elkötelezettségünk. Színjáték lenne csupán?

De azért is vége lehet – hazai pályára tekintve – a katolikus egyház aktuális formában való fennállásának, mert jelenleg úgy állunk, hogy idehaza kimerült a papság, elveszítjük a híveket. Nem én mondom, hanem a statisztika, az utánpótlás hiánya, annak alapján pedig egy egyházát szerető és féltő, jellemzően megfontoltan nyilatkozó, igencsak művelt katolikus lelkipásztor.

Vannak persze eltérő tapasztalatok is a világegyházban. Ott van például a néhány napja zárult idei Eucharisztikus Világkongresszus helyszíne, a Fülöp-szigetek, ahol a résztvevő magyar küldöttség beszámolója szerint Cebu szigetén 12-14 misét celebrálnak vasárnaponként, így sem férnek be a hívek a templomba, még az utcán is állnak.

Hogy idehaza miért nem ez a jellemző? Sok oka van ennek, nem is gondolnám, hogy minden aspektusát képes lenne bárki átlátni a problémahalmaznak.

De az egyik eredője a vitathatatlan leépülésnek a hiteles, vonzó, esendőséget is felvállaló egyházi kommunikációban – annak rendszerszintű hiányában – rejlik. Abban, hogy nehezen vagyunk képesek kiszabadulni a klerikalizmus bilincséből, s tabuként védelmezünk olyan gyakorlatokat, amelyek nem vezetnek közelebb Krisztushoz. Épp ellenkezőleg.

Élénken él bennem egy helyzetkép arról a katolikus rendezvényről, amelyet egy iskola aulájában tartottak. Számos helyen méretes betűkkel kiírták, hogy az épületben dohányozni tilos, csak a kapu előtti kijelölt területen szabad rágyújtani. Ennek ellenére a főasztalnál ott ül a püspök, körülötte csak papok, civil lélek egy szál se, a főpásztor pedig kellemesen szivarozik. Érdeklődve kérdeztem lelkipásztor barátomat, miért nem szólnak neki, mire feudális korokat idéző válasz érkezett: nem mernek. A történet sajnos nem évszázadokkal korábbról való, hanem pár évvel ezelőttről, és ha nem is feltétlenül általános, fájóan beszédes a belém égett kép.

Nyilván nem lehet egy csapásra megoldani keresztény felekezeteink megannyi gondját, baját, de ha belekezdünk a tabumentesítésbe, vallásgyakorlatunk, megnyilvánulásaink evangéliumi lelkülethez illő „megigazításába”, azzal fontos lépést tehetünk a helyes irányba.

Február 3-án, szerdán 19 órakor ennek jegyében találkozunk Budapesten, a Sapientia főiskola előadótermében, hogy tabumentesen beszélgessünk egyházaink jövőjéről. Szívesebben használnám az egyik evangélikus lelkész barátomtól kölcsönzött horizontfeszegetés kifejezést, ugyanis nem valami ellen, hanem valami érdekében indult el, avagy élénkült fel a SzemLélek bloggal az a történet, amelynek fontos zászlóvivőjévé vált a KötőSzó blog is. Izgalmas lesz Laborczi Dórával (a KötőSzó szerkesztőjével) közösen válaszokat keresni az előttünk tornyosuló kérdésekre, hiszen alig ismerjük egymást, mégis egy nyelvet beszélünk, más felekezethez tartozunk, mégis több dolog köt össze minket, mint amennyi elválaszt. Izgalmas lesz azért is ez az este, mert könnyen lehet, hogy nem fogunk mindenben egyetérteni, de így is vállaljuk az őszinte dialógus kalandját.

Ferenc pápa derűs, szókimondó, a krisztusi alapokhoz hű, falakat bontó, szíveket nyitogató, újszerűen egyszerű kommunikációs módszertana bátorító példaként, egyben jó gyakorlatként is áll előttünk. Nem kétezer éve, hanem most, napjainkban igazolja a katolikus egyházfő, hogy igenis vevő a társadalom, akár a kereskedelmi média is a közérthető, tiszta, frázismentes örömhír-morzsákra.

Ha te is szívesen részese lennél ennek az aktív, tabumentes párbeszédnek, regisztrálj mielőbb ennek az űrlapnak a kitöltésével – a belépés díjtalan, de fogynak a helyek, korlátos a terem befogadóképessége.

Találkozzunk február 3-án, beszélgessünk tabuk nélkül az egyházaink jövőjéről!