Környezeti válság: az egyházaknál a megoldás kulcsa?

2016. január 14. - KötőSzó

Keresztények és más vallási közösségek képviselői is kitartó és demonstratív módon vettek részt tavaly decemberben a párizsi klímacsúcson. Jelenlétük és főként megelőző előkészítő munkájuk is közrejátszhatott abban, hogy ezúttal az eddigi gyakorlattól eltérően, a tárgyaló országok képviselőinek sikerült olyan megállapodást elfogadniuk, amelyben a fejlődő és fejlett országok egyaránt elfogadják a közös hozzájárulás szükségességét, és igyekeznek gondoskodni a jövőért vállalt kötelezettségek megtartásáról. Az egyházaknak a folytatásban is óriási szerepük lehet.

Szerző: Béres Tamás

Miközben korunk egyházai saját hiteles hangjukért küzdenek a személyes hitvallás és a politikai érdekérvényesítés széles skáláján, érdemes megállni egy pillanatra és megdicsérni őket olyankor, ha van miért. Mostanában például éppen van. Ha ugyanis végignézünk azon a nemzetközi statisztikán, amely a különféle intézmények fosszilis alapú ipari befektetésektől való megszabadulásáról szól, azt találjuk, hogy a mezőny felét együtt kitevő vallási közösségek és alapítványok után, jócskán lemaradva következnek csak az állami szervek, nyugdíjalapok, iskolák, civil szervezetek, profitorientált cégek és az egészségügy. Még mielőtt azonban bárki arra gondolna, hogy ez csak egy újabb felesleges számsor, ahol a listavezető egyházaknak alig van kockáztatnivalójuk, például a sort záró egészségügy kényszerhelyzetével szemben, érdemes észrevenni, hogy a szereplők itt elsősorban nem egymás, hanem tulajdon gazdasági érdekeik eddig érvényes paradigmái ellen vívják a harcot. Ebben a harcban pedig az is elismerésre méltó, ha valaki a sor végén kullog. Még így is erkölcsi fényévekkel száguld a status quo - vagy ahogy mostanában mondják: a business as usual - képviselői előtt, akik elsősorban arra építik hosszú távú stratégiájukat, hogy a rövid távú célok sohasem hagyhatnak cserben.

fosszilis_1.pngGrafikon: Intézmények, amelyek megszabadultak a fosszilis (kőszén, kőolaj, földgáz) alapú ipari befektetésektől

Tavaly júniusban az Evangélikus Világszövetség (LWF) is csatlakozott azon vallási közösségek hosszú sorához, amelyek felismerték a fosszilis alapú energiaipar, a klímaváltozás és a szegények kiszolgáltatottságának növekedése közötti összefüggést, és morális okból visszavonták az olaj–, szén– és gázipari érdekeltségeiket. A statisztikai tény, hogy az egyházak elöl járnak ebben a folyamatban, akár elvontnak is tűnhet ahhoz képest, hogy egy–egy országban hogyan szerzik meg vagy vesztik el hitelességüket a napi aktuális társadalmi kérdések megválaszolása során. Arra azonban nagyon jó, hogy világossá tegye: 

A Föld vallási közösségei közül sokan hajlandóak végiggondolni helyüket és szerepüket az ember kiszolgáltatottságát leginkább növelő globális keretek közt, és törekszenek arra, hogy üzleti érdekeik ne előzzék meg alapvető céljaikat.

Ennél azonban többről is szó van. Az elmúlt pár évtizedben a kereszténységen belül erősödött az igény, hogy megfelelő teológiai választ találjanak az ember és környezete veszélyessé váló együttélésének sürgető kérdéseire. Az óvodáktól az egyetemi kutatócsoportokig, konferenciákon és tanulmányok sokaságával keresték a választ arra, hogy ha egy kultúrát annak vallási alapjai képesek eljuttatni az ön– és közveszélyeztetés mai állapotába, akkor megvannak–e ugyanennek a vallási alapnak a megfelelő, kulturálisan is értelmezhető megoldási javaslatai a kialakult helyzetre?

Úgy tűnik, hogy az energiafelhasználás fenti példában látott, intézményi szinten tudatosított következményeinek felmérése és a rájuk adott praktikus válaszok, a legjobb megoldási lehetőségek közé tartoznak. Ezekkel ugyanis az egyházak elismerik és gyakorolják globális felelősségüket, a hagyományos megoldások előnyeiről való lemondással közvetlen példát adnak az érdeklődőknek, és nem utolsósorban, egyszerű pragmatikus alapon hozzájárulnak, hogy az igazságtalanságot, a szegénységet és a kiszolgáltatottságot növelő környezeti terhelés egyre szűkebb körben lehessen és maradhasson példaértékű életforma.

Mindennek szerves részeként keresztények és más vallási közösségek kitartó és demonstratív módon vettek részt tavaly decemberben a párizsi klímacsúcson. Jelenlétük és főként megelőző előkészítő munkájuk is közrejátszhatott abban, hogy ezúttal, az eddigi gyakorlattól eltérően, a tárgyaló országok küldöttségeinek sikerült olyan megállapodást aláírniuk, amelyben a fejlődő és fejlett országok egyaránt elfogadják a közös hozzájárulás szükségességét, ötéves ciklusokban vállalják intézkedéseik nyilvánosság elé tárását, és az országok közötti kooperációs megállapodásokban igyekeznek gondoskodni a jövőért vállalt kötelezettségek megtartásáról. Az igazság az, hogy az egyházaknak a folytatásban is óriási szerepük lesz.

A párizsi megállapodók szeme előtt ugyanis mindannyiunk e pillanatban utópikusnak látszó célja lebegett arról, hogy a Földön legalább a maihoz hasonló körülmények között lakhatnak majd unokáink és az ő unokáik. Az utópia valóra váltásához pedig a politika, a gazdaság, a tudomány és a civil társadalom eddig nem látott mértékű és elszántságú összefogása szükséges, amelyhez nagyon elkél az egyházak portékája: a kitartó és hiteles lelkesítés.

A szerzőről

Béres Tamás (1965) – az Evangélikus Hittudományi Egyetem (EHE) professzora, a rendszeres teológiai tanszék vezetője. EHE Szociáletikai Kutatócsoport alapító tagja, az European Christian Environmental Network (ECEN) tagja. Kutatási területei: tudomány és teológia, vallásközi párbeszéd, ökoteológia, szociáletika.

Kép: innen

A bejegyzés trackback címe:

http://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr838271040

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Maksymilian 2016.01.15. 01:06:16

Olvasás közben két kérdés merült fel bennem:
1. Hogy függ össze a klímaváltozás és a szegények kiszolgáltatottságának növekedése?
2. Hogyan/mivel juttatták kultúránkat annak vallási alapjai ön- és közveszélyes állapotba?

szabolcsnagy 2016.01.17. 03:19:33

Az első kérdésedre válaszolva gondoljunk azokra a harmadik világbeli országokra (pl. Közép-Afrikai köztársaság, Haiti), akiknek túlélési feltételéhez tartozik az édesvízkészlet mennyisége és minősége. Ha az utóbbi független is a klímaváltozástól, az előbbit nagyban befolyásolja ez a folyamat. Minél kevesebb víz, annál nagyobb szegénység. Ez amúgy nem csak abban látszik meg, hogy kevesebb ivóvízhez jutnak az emberek, hanem, hogy a növényeknek nem tudnak elegendő vizet biztosítani, a föld nem kerül öntözésre, illetve ők egészségtelen és kevés vizet kénytelek inni, szóval dolgozni se tudnak az ebből következő betegségek miatt. (www.unwater.org/topics/water-and-climate-change/en/)