Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

A karácsonyi történet vége - Kendeh K. Péter prédikációja

A karácsonyi történet vége: holnaptól tényleg beindul a normális élet. Normális, ami azt jelenti: elképesztően összetett, önellentmondásos, paradoxon. Igazán, mélységesen emberi, melyben Isten az  egyetlen, aki a gyűlölet helyett csak azért is, minden ellenére, paradox módon szereti a mélységesen, valóságosan emberi világot, az embert. 

 Kendeh K. Péter január 3-i igehirdetése. karacsonyfa_veg.jpg

Amikor Heródes látta, hogy a bölcsek túljártak az eszén, nagy haragra lobbant, elküldte embereit, és megöletett Betlehemben és annak egész környékén minden kétesztendős és ennél fiatalabb fiúgyermeket, annak az időpontnak megfelelően, amelyet pontosan megtudott a bölcsektől. Ekkor teljesedett be az, amit Jeremiás prófétált: „Hang hallatszott Rámában, nagy sírás és jajgatás. Ráhel siratta gyermekeit, és nem akart megvigasztalódni, hogy már nincsenek.”Amikor Heródes meghalt, íme, az Úr angyala megjelent Józsefnek álmában Egyiptomban, és ezt mondta: „Kelj fel, vedd a gyermeket és anyját, és menj Izráel földjére, mert meghaltak azok, akik a gyermek életére törtek.” Ő pedig felkelt, vette a gyermeket és anyját, és Izráel földjére ment. Amikor azonban meghallotta, hogy Júdeában Arkhelaosz uralkodik atyja, Heródes után, félt oda visszatérni. Miután pedig kijelentést kapott álmában, Galilea területére vonult vissza; és amikor odaért, abban a városban telepedett le, amelyet Názáretnek neveztek, hogy beteljesedjék, amit a próféták mondottak: názáretinek fogják őt nevezni. (Máté evangéliuma 2, 16-23.)

A karácsonyi történet vége. Alantas emberi érzésekkel, tettekkel, álmokkal, meneküléssel, és a legszörnyűbbel, amit ember elkövethet: gyerekek, kisgyerekek legyilkoltatásával.

A karácsonyi történet vége: holnaptól aztán tényleg beindul a normális élet. Előkerülnek az iskolatáskák, megtelnek az utak, buszok, villamosok. A hírekből is kikopnak az egyébként oly semmitmondó tételek, mint hogy mennyi halat fogyasztunk az ünnepek alatt, hány kézben robbant fel petárda, hányan töltötték az éjszakát a detoxikálóban, mennyivel könnyebb lesz az élet idén az ígéretek szerint. És valószínűleg ugyanott ugyanúgy folytatjuk, ahol abbahagytunk majd’ két héttel ezelőtt. Petárdák helyett igazi bombákkal, semmitmondó, „ünnepi” hírek helyett valóságos hírekkel, magával a valósággal. Alantas emberi érzésekkel, tettekkel, álmokkal, meneküléssel, menekültekkel – akiket majd újra migránsoknak kell hívni –, és még a legszörnyűbbel is: gyermekek, ártatlanok, védtelenek legyilkolásával nem is mindkét, hanem ki tudja, hány száz oldalon.

Nincs ezen semmit csodálkozni, így volt ez eddig minden karácsonnyal. Az ünnep levegője mindig is elfogyott már az év legelejére. De hát ilyenek a mi ünnepeink, nincs ezen semmi csodálkoznivaló. Ilyenek vagyunk mi, emberek, így ilyenek az ünnepeink is, mint ahogy ilyenek, olyanok a normális hétköznapjaink is. Ilyenek-olyanok, szépséggel és rútsággal, veszéllyel és megnyugvással, alantassággal és nemességgel, békességgel és háborúval kevertek, azaz egyszerűen: emberiek.

És hát be is fejezhetném itt, hiszen ennél mélyenszántóbb bölcsességet aligha tudnék mondani. És meg is nyugodnék ebben a bölcsességben, de még egy szeptemberi kép nem hagy nyugodni. És előre elnézést is kérek, amiért idehozom, de azt hiszem, 2015-ből, a mögöttünk hagyott évből talán nem én vagyok az egyetlen, aki valami egészen különös teherként viszi tovább magában ezt a képet. Igen, Aylan Kurdira, arra a 3 éves szír kisfiúra gondolok, akinek holttestét a török partokra vetette a víz, és kis teste élettelenül feküdt hason a tengerparton. menekult_kisfiu.jpg

Én nem tudom megmondani, pontosan ki is volt az ő Heródese, gyilkosa. Sőt, talán nem is volt senki, aki épp az ő halálára mondott volna igent. Talán senki nem is akarta éppen az ő halálát. A biblia történetnél Aylan története sokkal összetettebbnek tűnik. – Ki itt Heródes? Egy diktátor? Egy terrorszervezet? A káoszból hasznot húzni remélő nagyhatalmak? Vagy mindazok, akik okoseszközeiken, laptopjaikon, tévéjükben nézték a képét? Én magam is? És mert láttam, ezért megérintett – de például a testvére története már hidegen hagy? Ő 5 éves volt, és nem készült kép a holttestéről. Mint ahogy azon gyerekek ezreinek és ezreinek a holttestéről sem, akik akár menekülés közben, akár a ma is zajló háborúk vidékén, a Közel-Keleten vagy Afrikában lettek-lesznek a heródesek áldozataivá. – Kik itt a heródesek?

Persze olvastam kommentárokat ehhez a bibliai részhez készülés közben, és majd mindegyikben azt találtam, hogy ez a szakasz bizony nem Heródesről és nem a gyerekekről szól, hanem Isten csodálatos, a heródesek minden gonoszságát felülmúló hatalmáról és elszántságáról abban, hogy a megváltást, a Megváltót az embernek ajándékozhassa. Hogy még a lehetetlen helyzetből is ad menekülést. Amikor már minden veszni látszik, akkor és leginkább akkor ad kiutat. Csak engedelmes szívvel hallgatni kell a hangjára.

Én nem tudom, talán nem én vagyok az egyetlen, akiben azért ott szorong a kérdés: a betlehemi két évesnél fiatalabb fiúgyerekek legyilkolása árán is kell a megváltás? Nekik miért nem adott a lehetetlenben kiutat? – Ez az egész rettenet csak azért kellett, hogy teljesüljön egy prófécia: „Egyiptomból hívtam el a fiamat”?

És sorjáznának a kérdések, a fájók, a már-már Istent bántók… És ahogy felidéződik bennem a halott szír kisfiú képe, egy dologban bizonyosságra lelek: nem Isten ölte meg őt. Nem ő indított háborút és terrort, nem ő indította útnak a családját, nem ő nem adott más utat a menekülésre, nem ő hitegette a családját, hogy érdemes indulni, nem ő ültette bele abba a halálos csónakba.

Ez a történet rólunk, emberekről szól. Mint ahogy a betlehemi gyermekgyilkosság története sem Istenről szól, hanem rólunk, az emberről. Mint ahogy a karácsonyi történet sem Istenről szól, hanem rólunk, az emberről. Mint ahogy a Krisztus-történet sem Istenről szól, hanem rólunk, az emberről. Mint ahogy a megváltás sem Istenről szól, hanem rólunk, az emberről.

A Megváltó sem Istenhez érkezett, hanem éppen hogy Istentől az emberhez, hozzánk. A maga teljesen paradox, összetett, igazán mélységesen emberi útján. A maga teljesen paradox, összetett, igazán mélységesen emberi világba. Idillivé tehető istállóba születve, gyermekgyilkosságoktól övezve, menekülve, majd otthonra lelve a biztonságos Názáretben.

A mi közegünk, amiben valami vagy valaki története zajlik, ilyen. Mint amilyen Aylan világa is. Pont olyan, ahol mindez megtörténhet vele – senki által sem akarva a halálát, mégis sokak, ezrek és milliók együttes „valamijéből” holtan a partra vetetten. Ilyen emberien.

Mi, emberek, elkezdjük élni újra a „normális” hétköznapjainkat, amelyek újabb és újabb ezrek szenvedését, halálát hozza majd 2016-ban is. Meg a következő évben is. Mi, szerencsésebbek majd látjuk vagy olvasunk róluk – leginkább számokat: hányan haltak meg ebben és ebben a támadásban, menekülés közben, vagy majd a következő napokban az utcákon vagy fűtetlen lakásokban, mert már a nagy hideg is beköszöntött nálunk. Valós hírek lesznek megint, valós tragédiákkal. Igazán, mélységesen emberiek.

És itt éljük majd a mi „normális” életünket is. Szorongásainkkal, belülről vagy épp kívülről táplált félelmeinkkel, nyerhetőnek hitt és eleve vesztésre ítélt csatáinkkal. És persze örömeinkkel, sikereinkkel, igazán meghitt pillanatainkkal. Mindezek között már majd a kérdések is elcsitulnak. Megszoktuk már, hogy ilyen ez az élet. Normális, ami azt jelenti: elképesztően összetett, önellentmondásos, paradoxon. Igazán, mélységesen emberi.

Aylan képe láttán még egy dolgot megláttam: mélységesen lehet gyűlölni az embert. Gyűlölni a diktátort, aki hatalma megtartásáért mindenre képes. Gyűlölni a vallási fanatikusokat, akik szent küldetéstudatukban ezreket gyilkolnak le. Gyűlölni a nagyhatalmakat, akik az ilyen helyzetekben is csak a hatalmi egyensúlyokat nézik, gyűlölni az embercsempészeket, akik mások nyomorából szerzik irreális vagyonukat. Gyűlölni a terroristákat, akik egészen közel hozzák hozzánk is az erőszakot. Sőt, talán emberileg nem is létezik más út, mint a gyűlölet útja. Ami egyszerre tesz óvatossá és ezért véd, és egyszerre teszi kíméletlenné és embertelenné azt is, aki gyűlöl és azt is, akit gyűlölnek. És ebben, éppen ebben lesz mélységesen, valóságosan emberivé Aylan és a sok ezrek, milliók, mindannyiunk története – az ember története, a mi történetünk.

Meggyilkolt gyerekek és gyilkosai közé, közénk, emberek közé lett emberré Isten. Az egyetlenként, aki a gyűlölet helyett csak azért is, minden ellenére, paradox módon szereti a mélységesen, valóságosan emberi világot, az embert. Szeret. Szeret bennünket.

A mai textusunk Máté evangéliumában a születéstörténet vége. A 3. részben már Keresztelő Jánosról olvasunk. 33 évvel később elkezdődik egy másik történet, lényegében a passiótörténet. A legparadoxonabb történet, ami az embervilágban megtörténhet. Isten szeretetének paradox története. A mi történetünk. Hogy mindenben, a végsőben, még az Isten elleni gyűlöletben is a szeretete legyen az otthonunk. 

A szerzőről

Kendeh K. Péter evangélikus lelkész, a Luther Kiadó igazgatója.

Fotó: innen

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr528229074

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

277475082_307565714663340_7779758509309856492_n.png
kevelet_tr.png

ksz.png

Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása