Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

Naiv lenne Jézus, hazaáruló vagy populista?
Re: re: Gyűlölködés a gyülekezetekben

Ha a kereszténységet elfordulással, bezárkózással, erőszakkal akarjuk megvédeni, akkor ugyanezzel a gesztussal meg is tagadjuk, és már nem lesz mit megvédeni. Illetve, amit védeni igyekszünk, már nem nevezhető kereszténynek. A kereszténység egyedül azzal tehet a megmaradásáért, ami életre hívta: az irgalom gyakorlásával.

Szerző: Cserháti Sándor 

Gyűlölködés a gyülekezetekben című írásunkra – melyben a menekültekkel szembeni, gyülekezetekben is tapasztalható heves indulatokról volt szó – két evangélikus lelkész is reagált. Fontosnak tartjuk közölni mindkét véleményt, hiszen így válhat a KötőSzó eredeti céljainak megfelelően, a nézetek sokszínűségét bemutató, valódi párbeszédet elősegítő tereppé. Az első reakció itt olvasható, erre válaszként született az alábbi írás.

Hálás vagyok, hogy Balicza Iván véleményének köszönhetően előkerült Isten kétféle kormányzásának tanítása; hogy világossá tette: más az állam és más az egyház (a kereszténység) feladata. Én sem gondolom, hogy az államon számon szabadna kérni az evangéliumi cselekvést.

Az államon egyedül az kérhető számon, hogy a maga speciális feladatát a lehető legszakszerűbben és legemberségesebben végezze el (különösen akkor, ha előszeretettel hivatkozik a keresztény gyökerekre és a keresztény kultúrára). 

Tavasz közepére egy érdeklődő laikus számára is világossá vált, hogy valami – a ténylegesen megtörténtekhez  hasonló fog hamarosan bekövetkezni. Egy kormánynak, amely ilyen célra fizetett szakértőket alkalmaz, jóval előbb számítania kellett rá. Ha ennek fényében és a fenti kritériumok értelmében cselekszik, akkor legkésőbb a nyár elejéig:

  • Felduzzasztja a BÁH létszámát, és a rendőri állománnyal együtt felkészíti a speciális feladatra.
  • Megfelelően kibővíti a meglévő táborokat és/vagy újakat hoz létre, ahol gondoskodik a kellő higiéniás körülményekről, a gyermekes családok elkülönített elhelyezéséről; biztosítja az orvosi ellátást, a jogi tanácsadást és a zavartalan élelmezést.
  • Olyan regisztrációs pontokat hoz létre, ahol megfelelő első (gyors) ellátást és használható információt tud nyújtani az országba érkezőknek.
  • Elkezdi a szóba jöhető nyelvekre lefordíttatni és sokszorosítani az ország és az EU vonatkozó rendelkezéseiről, a jogi lehetőségekről és a táborba jutás körülményeiről szóló tájékoztatókat, és a leendő menedékkérők kezébe adandó okmányokat.
  • Előre (és közben folyamatosan) egyeztet a MÁV Zrt.-vel az utaztatás megszervezéséről, a feltételekről és a hatáskörökről.
  • Elegendő készleteket halmoz fel a menekültek és az érintett állami szervek dolgozóinak ellátására és gondoskodik azok folyamatos helyszínre szállításáról és kiosztásáról.
  • Megfelelő kommunikációval felkészíti a lakosságot a várható nehézségek higgadt kezelésére, és nemzeti összefogásra buzdít a menekültválság minél békésebb, emberségesebb, zökkenőmentesebb kezelésére.

Mindezzel a kormányzat sok itthoni és külföldi ember szimpátiáját elnyerte volna, és ha meg nem is változtatta volna a (szerinte) vele szemben ellenséges hazai/európai/globális csoportok hozzáállását, de mindenképpen kifogta volna a szelet kritikájuk, támadásaik vitorlájából.

Magyarország lehetett volna az első olyan – a menekülthullám útjába eső  ország, amely mindent megtett azért, hogy ezt a rendkívüli helyzetet példamutatóan, emberségesen, európai módon kezelje. Büszkék lehetnénk kormányunkra, népünkre, önmagunkra.

Ezzel szemben (a fentiekre rendelkezésre álló pénzeszközökből):

  • Kormányunk olyan plakáthadjáratba kezdett, amely az idegenkedést, elzárkózást, önzést erősíti és tudatosan rájátszik az emberekben amúgy is meglévő félelemre. Jónéhány plakát grammatikailag a bevándorlókat szólítja meg, de magyarul, tehát nekünk üzen. (Ezzel a plakátok kiötlői és megalkotói kimondatlanul is butának deklarálják a kampány tényleges címzettjeit.)
  • A kormány olyan kérdőívet juttatott el minden nagykorú polgárunkhoz, amelynek már a címe is durván tendenciózus, amelynek kérdései (és válaszlehetőségei) nem együttérzésre, higgadt problémakezelésre, hanem kicsinyességre és önféltésre ösztönöznek. (A konzultáció eredményét – ami a nagykorúak 10 százalékának 70 százaléka, tehát kb. 600 ezer honfitársunk véleménye – a magyarok véleményének tüntette fel.)
  • Kommunikációjával a kormány elérte, hogy a sok helyen – a helyzet kezeletlenségét tapasztalva  spontán szerveződő (és állami feladatot átvállaló) civileket hazaárulóknak, migránsimádóknak, közellenségnek titulálták a sikeresen hiszterizált emberek, hogy a közhangulat megszokott elemévé vált, hogy a (szabadidejükben és saját pénzükből) segítők a kormány és népünk érdekei ellen dolgoznak, idegen érdekeket szolgálnak, idecsalogatják a migránsokat, és megágyaznak a terrorizmusnak.
  • A közmédiumok, amíg még tehették, kínosan ügyeltek arra, nehogy szánalom ébredjen a menekültek iránt fogyasztóikban, ugyanakkor sietve (legtöbbször ellenőrizetlenül) közöltek olyan híreket, amelyek rossz fényben tüntetik fel a menekülteket. Ezek zöme utólag alaptalannak bizonyult, de a helyreigazításra már nem futotta az energiából. Mintha csak az lett volna a cél, hogy újabb és újabb tápot kapjon, így állandósuljon a kívánt, félelemmel teli, és ezért ellenséges közhangulat.

Mindez nem csupán szégyenkezésre ad okot, és elfojtott bűntudatot plántál belénk, de a szükséges, valóban meghozandó állami intézkedéseket is baljós fénybe helyezi a környező, bennünket figyelő világ szemében.Történelmi lehetőséget szalasztottunk el, és szokás szerint másokat okolunk érte. A merjünk lélekben kicsik lenni politikájával elintéztük, hogy a magyar név egy darabig megint nem lesz szép (nem csak a külvilág, de a magunk lelkiismerete számára sem). Amikor ezeknek hangot adok, nem az evangéliumi magatartást, csak a „kard” tisztességes használatát kérem számon államunkon.

menekulokajandeka_pappdora.jpg

És akkor rólunk, keresztényekről. Épp a kettős kormányzás tanítása teszi világossá, hogy az egyház viszont nyugodtan felszabadulhat arra, hogy egyedül az Evangélium szolgálatával forduljon az emberek felé.

Nem szabad, hogy a saját bénultságunkat minduntalan a globális nehézségekre, a menekültkérdés összetettségére, a nagy probléma megoldhatatlanságára hivatkozva okoljuk meg. Éppen az állam léte, jelenléte teszi lehetővé, hogy mi egyedül a mi speciális feladatunkra, a szeretet cselekedeteinek mind szélesebb körű és mind eredményesebb, odaadóbb gyakorlására koncentrálhassunk. Nekünk elég lenne a gazdánk kezét nézni; csak el kellene végre dönteni, kit is tekintünk annak.

„A szeretet evangéliumi parancsának általunk értett és ránk vonatkozó vetületét”, amit a kormányunkon számon kérni tényleg naivitás, magunkon és a ránkbízottakon miért nem kérjük számon? Elég-e azt mondanunk, hogy „az egyház és az egyes keresztény emberek segíthetik és befogadhatják szükséget szenvedő embertársainkat. Nosza, rajta, ki gátolja meg?”? Ez lenne a szívből jövő evangéliumi buzdítás? Így ábrázolnánk ki az élő Krisztust?

Ha pedig ennél nem futja többre, akkor miért nem maradunk legalább csöndben?

Hogyan történhet meg, hogy nem egy lelkész élenjár az ellenőrizetlen, az egyes esetekből laza mozdulattal általánosító és egyedül félelemkeltésre alkalmas hírek továbbadásában, terjesztésében? Ha sikerül a telhetetlen, agresszív, dúsgazdag, terrorista migráns képét minden keresztény konyhájának a falára festeni, akkor majd nyugodtan szemet hunyhatunk, hátat fordíthatunk, bezárkózhatunk; lesöpörhetjük magunkról Jézus egyértelmű parancsát?

Vagy mi már úgyis üdvözülünk? Nekünk már elég csak azt mondogatnunk, hogy ’Uram, Uram’? Ha egy ilyen válság nem nyitja ki a szemünket – mindenekelőtt önmagunkkal kapcsolatban -, akkor mi fogja? Megvárjuk az Apokalipszist? Hol van a félelmet is kiűző szeretet? Mit féltünk, mit védünk egyáltalán? Jézus ügyét?

Ha a kereszténységet elfordulással, bezárkózással, erőszakkal akarjuk megvédeni, akkor ugyanezzel a gesztussal meg is tagadjuk, és már nem lesz mit megvédeni, illetve, amit védeni igyekszünk, már nem nevezhető kereszténynek. Más szóval, a kereszténység egyedül azzal tehet a megmaradásáért, ami életre hívta: az irgalom gyakorlásával.

Jézus az egyik példázatában arról beszél, hogy véresre vert honfitársunkat, akit a lelkész, meg egy tisztviselő gondosan elkerült, egy más vallású idegen – mondjuk, egy afgán migráns – mentette meg. Naiv lenne Jézus? Vagy populista? Esetleg hazaáruló?

A szerzőről

Cserháti Sándor (1964) – szegedi evangélikus lelkész, a Szegedi Tudományegyetem Vallástudományi Tanszékének óraadója, a MigSzol (Migráns Szolidaritás Csoport) Szeged önkéntese. 

 Kép: The Refugge Art Project, Papp Dóra

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr878008907

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

277475082_307565714663340_7779758509309856492_n.png
kevelet_tr.png

ksz.png

Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása